Erdős Sándor - A szomorú bogár kalandjai - Tizenegyedik fejezet

Erdős Sándor

A szomorú bogár kaladjai

Tizenegyedik fejezet

A hősies, de katasztrofális mentőakció

A szomorú bogár helyzete kritikus volt: a méhbrigád sorfala mögött, hivatalosan „kabala-őrzésre” kijelölve, de a csapat többi tagja már forrón tervezte a hősies mentőakciót.

A kapitány összeszedte a katonáit, és keményen odaszólt:

– Elvtársak! A kabalánkat elrabolták! Ez nem csupán személyes tragédia, hanem a hadsereg becsületének megsértése is! Most mindannyian hősökké válunk!

A szúnyog azonnal jelentkezett:

– Én először repülök, és… és megharapok minden méhet!

– Nyugodj, Sir Cukorszívó – szólt a kapitány –, csak ne a saját testvéredet!

A szitakötő lobogó szárnyai közben már füstöltek, mert azt tervezte, hogy „drámai fáklyás rohamot” indítanak.

A seregély pedig mélyen magába nézett, és a döntésre jutott:

– Én… én elfogyasztom az ellenséget. Ha marad valami… visszük a kabalát.

A támadás elkezdődött.

A szúnyog bravúrosan csapódott a sorfalra, de a méhek – szigorú rendben, fegyelmezett zümmögéssel – pattintották le minden kísérletét.

A szitakötő lángoló szárnyaival nekirontott a parancsnoknak, ám a parancsnok ügyesen kitért, és a szitakötő feje azonnal beleakadt egy pókhálóba, amit még a tábori káoszból húztak át előző nap.

A seregély, amint belépett a „méhparancsnok zónájába”, azonnal elcsúszott a méhek elől szándékosan elhelyezett virágporon, és úgy landolt, mintha egy túltöltött bőrönd zuhant volna a földre.

A kapitány ekkor határozott:

– Most már személyesen! – és nekirontott a méhbrigádnak, de a lendületből csak annyi maradt, hogy belezuhant a cukorperembe, amit még az előző nap hagytak hátra.

És ekkor, a legváratlanabb pillanatban, a szomorú bogár lépett akcióba.

Eddig csöndben ült a méhparancsnok mellett, aki épp a kabalát tartotta. A bogár felnézett, csápját lassan felemelte, és előadta a világ legszomorúbb tekintetét.

A méhparancsnok, aki addig minden szabályt követett, egyszerre meginogott.

– Mit… mi ez? – motyogta, majd elővigyázatosan letette a bogarat a földre.

– Kabala! – mondta a szomorú bogár, és lassan elsétált.

A szabadcsapat – látva a lehetőséget – minden erejével visszavonult a pitypanggyökérhez.

A seregély mindenkit megelőzött, hogy „rendbe hozza a zsákmányt”, a szúnyog pedig büszkén nyújtotta a szívókáját, mintha az egész hadjárat dicsőségét maga aratta volna le.

A kapitány sóhajtott.

– Hát… ez… sikerült.

A szomorú bogár visszatért, ragadósan, cukorral borítva, de sértetlenül.

– Hát, legalább életben vagyunk – mondta a szomorú bogár, de senki sem figyelt rá, mert mindenki inkább az ünneplő menekülés mámorában úszott.

És így zárult a Harmatos Puszta Szabadcsapat talán legkacagtatóbb és legkaotikusabb kalandja, amelyben a hősiesség, a véletlen és a bánat szorosan összefonódott…