Erdős Sándor Trottyos Jenő és a fekete lyuk esete – Pusztai legenda

Erdős Sándor

Trottyos Jenő és a fekete lyuk esete – Pusztai legenda

 A Hortobágy peremén, ahol még a szél is eltéved néha, és a gulya úgy hever, mintha nem is lenne dolga más, csak mélázni a lét kérdésein, ott élt egy ember, akit csak úgy hívtak: Trottyos Jenő.

 Nevét nemes hagyomány őrizte, pontosabban egy nadrág, amit Jenő húsz éve hordott, s amelynek hátsó fertálya a hagyományőrzés jegyében már többet látott, mint egy középkori vártorony. Trottyos volt, de olyan rendíthetetlen, hogy ha a gulya megindult, ő állt az útjukba, nem a villanypásztor.

 Jenő egyszerű juhászember volt. Tudta, mikor fúj a szél, mikor lesz kolera az árokparti kacsára, és hogy a pálinka reggel, délben és este is teljesen más filozófiai dimenziókat nyit meg. Ám azt még ő sem tudta, hogy a világegyetem valahol egy borozó mögött meghasad, és egy fekete lyuk épp az ő kunyhója fölött akarja kiterjeszteni sötét ölelését.

 A történet úgy kezdődött, mint minden rendes kozmikus tragikomédia: a juhok furcsán kezdtek viselkedni. Egyik se bégetett, csak nézett. A másik meg hátrafelé kezdett legelni. Egy juh még a Józsi nevű gólyát is megkínálta szilvapálinkával. Ez már gyanús volt.

– Na, ebbül’ vagy világvége lesz, vagy disznótor – morogta Jenő, és felkötötte a bőgatyát. Az ünnepit, amin még látszott a 2003-as földrengés térképe.

 A csillagok összementek az égen, mintha szűk lett volna az univerzum, mint egy gatyamadzag. A föld remegett. És a nádfedeles kunyhó felett feltárult egy örvénylő, forgó, szívó sötétség: egy fekete lyuk.

 A galaxis leggonoszabb fizikai törvényei kezdtek munkába állni. A fény meghajolt, a tücsök meg felmondott. De Trottyos Jenő nem hátrált.

 Először is, leült. Mert egy magyar ember nem harcol állva, csak ha nagyon muszáj. A juhok a lyuk felé kezdtek csúszni, mintha valami égi porszívó szedte volna össze a hortobágyi állatállományt.

– Na, idefigyelj, te kozmikus krumplihéj! – kiáltotta Jenő, és előhúzta a vészpálinkát, amit csak végszükség esetén használt, mint például árvíz, csonttörés vagy feleség érkezése.

 Megitta. Az idő lassult. A tér megrándult. Egy pillanatra még a fekete lyuk is köhögött.

Jenő elővett egy darab szalonnát, rádobta a lyuk szélére. A gravitáció megremegett. A szalonna megállt a levegőben. Ez már fizikai csoda volt. Albert Einstein forogni kezdett a sírjában – részben az izgalomtól, részben mert a fekete lyuk őt is szívta volna.

 A juhász levette a bőrcsizmát. Beleszagolt. Az eseményhorizont egy centivel visszahúzódott.

– Látod? Van, amit te sem bírsz! – mondta diadalmasan Jenő, és egy erőteljes "hess!"-sel visszaterelte a gravitációt a helyére.

 A fekete lyuk egy utolsó próbálkozással megpróbálta elnyelni a hortobágyi pásztorkunyhót, de Trottyos Jenő földhöz vágta a tarisznyáját – benne egy öt napos körözöttel. A világegyetem megszédült. A lyuk becsukódott. A téridő udvariasan elnézést kért, és visszahúzódott a galaxis sarkába.

Aznap este a csillagok újra a helyükön ragyogtak. Jenő visszaült a teknő mellé, és megsimogatta a vezérkost.

– Na látod, Feri, így kell ezt. Csak ne hagyjad, hogy beszippantson a hülyeség.

És a juhok úgy bámultak rá, mintha egy asztrofizikai doktori értekezést hallgattak volna – pálinkában fogalmazva.