Trottyos Jenő és a puli, aki farkasnak álcázta magát – Pusztai legenda

Erdős Sándor

Trottyos Jenő és a puli, aki farkasnak álcázta magát – Pusztai legenda

 A magyar puszta végtelen volt, mint egy hosszú vasúti váróterem vasárnap este, mikor már az utolsó pogácsa is kiszáradt a restiben. A szél poros melankóliával nyaldosta a gémeskutakat, és a messzeségből néha egy-egy birkabégetés hallatszott, amiről az ember nem tudta eldönteni, hogy most ez egy tényleges birka-e, vagy csak Trottyos Jenő hangosan gondolkodik.

 Trottyos Jenő, a népi bölcsességek szerény és vaskos testű letéteményese, valaha a Hortobágy bajnoka volt a „Ki tud több pálinkát kiöntés nélkül fejen állva meginni?” versenyen, de azóta visszavonult a rivaldafény elől. Juhokat terelt, meg néha az eszét is, de utóbbi ritkábban sikerült.

 Egy különösen párás reggelen – olyanon, amikor még a gémeskút is visszafekszik egy fél órára – Jenő a birkák között bóklászott, vállán suba, fején karimás kalap, amit a háború óta senki sem mert levenni róla, mert állítólag egyszer elkapott vele egy tolvajt. A birkák vidáman legelésztek, a nap szép lassan mászott föl, mint részeg vendég a padláslépcsőn, és minden békésnek tűnt.

 Egészen addig, míg meg nem látta a farkast.

Legalábbis ő azt hitte, hogy az egy farkas. A valóságban természetesen Móric volt az – a puli –, csak hát előző nap véletlenül belesett a vizesvályúba, majd megszáradt, és úgy nézett ki, mint egy megborzongott fürdőszőnyeg.

– Áháá! – kiáltott Jenő, és előkapta legendás kampósbotját, amivel egyszer elűzte a postást. – Te átkozott farkas! Akarod látni, milyen, ha egy hortobágyi juhász a bajuszát letépi haragjában?

 Móric, aki ekkor már nyolcadik éve teljesítette a „legjobban álcázott munkakutya” szerepet, értetlenül nézett vissza. Kicsit lihegett is, de nem a félelemtől, hanem mert reggelire véletlenül megevett egy egész félbarna kenyeret.

 Jenő viszont nem ismert kegyelmet. Olyan rohamot indított, amilyet utoljára a Pusztai Borlovagrend versenyén láttak, amikor elfogyott a lecsókolbász. Átrohant két birkán, egy túzokfészken, és teljes lendülettel nekiesett Móricnak, aki inkább félrelépett, udvariasan, mint egy józan úriember, ha részeg ismerős köszön neki.

 A roham vége egy gémeskútban végződött, ahol Jenő becsülettel beleült a vödörbe, amit azóta is „a magyar becsület edényének” hívnak a környéken.

– Hát te vagy a farkas? – kérdezte csendesen, miközben a vödörben ringatózott, mint egy pásztorhajó. Móric erre odaült mellé, és diszkréten megnyalta az arcát. – Te meg… te meg a kutyám vagy! – kiáltott fel Jenő, és ettől egy varjú is ijedten fordult vissza Szolnok felé.

 Az esetet azóta is emlegetik a csárdában, ahol Trottyos Jenő, ha épp nem veszekszik a harmonikással, újra és újra elmeséli, hogy ő volt az egyetlen juhász, aki egyszer farkasnak nézte a saját puliját, és ennek csak a gémeskút örült igazán.

 És ha valaki azt mondaná, hogy ez nem igaz történet, annak Trottyos Jenő csak annyit felelne:

– Ember! A pusztán még a puli is tud álcázni… de én? Én sosem tévedek! Legfeljebb csak kicsit másképp látom a világot. A subámon keresztül.

 

Vége, vagy legalábbis szünet a következő fröccsig.