A.K.András - Új kezdet

Új kezdet.

.

.

A vándor fejére húzta fekete kapucniját, majd zsebre dugta kezeit. A tizenkilencnek se látszó fiú a távolba mereng és gondolkozik. Már nem esett, a hetek óta aláhulló őszi falevelek mégsem zizegtek lába alatt. Teljesen átáztatta őket a majd három napig tartó zivatarszerű csapadék. A park, ahol állt jóval magasabban van, mint a város amin kívül esik. Még kívül. Hamarosan elnyeli a fejlődés és a bolygó meghal. Legalábbis abban a formájában, ahogy az emberiség azt eddig ismerte. Akkor majd elhagyják azt. Tudja jól igy lesz, hiszen mindig igy van. Majd eltelik újabb ötven millió év, és újra kezdődik a civilizációs fejlődés. Tizenkétezeregyszáz éve járja ezt a világot. Volt már Jézus, Buddha és megannyi történelem formáló személy a fejlődő civilizáció folyamán, bejárta szinte az egész világot. Most, útjának végére ért. El kell engednie kezét nevelt gyermekének, ennek a fejlődő társadalomnak. Még tele vannak hibákkal és vadhajtásokkal. Mégis el fogja engedni őket, járhassák a saját útjukat. Igy tesz már nagyon régóta. Átlagosan negyven évente megházasodott. Feleség, család, gyerekek. Majd kilépett a körből. Baleset, betegség, természetes halál, vagy egyszerűen csak eltűnt megalkotott profilja. Igen, átlagosan. Volt ahol húsz év, volt ahol hatvanat töltött el. Egyszer kilencvenegy évig együtt volt választott párjával. Ezen elmosolyodott. Talán ha kétezer éve történhetett. Megvásárolt egy tizennégy éves rabszolgalányt pusztán szánalomból. Haza akarta vinni őt a lány szüleihez, ami meg is történt. Ámde a lány rájött titkára és a mai napig sem tudja hogyan, de elcsavarta a fejét. Mire a szüleihez értek fél év múlva, már az asszonya volt. Kilencven egy évig volt hűséges férje. Száztizenkét évesen halt meg asszonya. Az nagyon megviselte a vándort. Sokáig nem is akart új családot. Milyen hamar eltelt az a párezer év. Mónika megérkezett, széles mosolya messziről virított. A leány nem néz ki tizenhétnél idősebbnek, pedig már háromszáz éves is elmúlt. Ő a harmadik aki rájött kis titkára és az utolsó akit asszonyaként használ a föld nevű bolygón. Mónika nem akar se öregedni, se meghalni úgy mint a másik kettő. Viszont azon igen szűk csoportba tartozik, akik a vándor génállományával még nem kerültek semmilyen módon sem érintkezésbe, nem keveredtek.

– Szia. – Rövid üdvözlő csók csattant.

– Szia. Elintézted?

– Nem volt egyszerű betörnöm az egyesült kormányzatok központi nyilvántartásába, de igen.

– Hányat találtál?

– Az egész bolygón? Csupán hat szerelmespárt akik megfelelnek a feltételeknek. 

– Itt az idő. Akarsz velem jönni?

– Elmegyünk?

– Igen el. A kérdés te akarsz e velem jönni.

– Ezért kellettek a párok?

– Csak miattad. Ha maradsz, ők is maradnak. Ha jössz, őket is visszük. Én itt elvégeztem amit kellett.

– Mi van akkor ha nem akarnak jönni.

– Akarnak vagy sem jönnek. Ha elmegyek, amúgy is háború lesz. Nagyon nagy háború. Mindig ez van. Amúgy sem fogom őket megkérdezni.

– Akkor engem miért kérdeztél meg?

– Mert veled együtt fogok élni, egy családként, gyerekekkel. A te döntésednek kell lennie. 

– Az cseppet sem zavar, hogy esetleg ők mégsem akarják elhagyni a földet?

– Nem. A gyermekeinknek pár kell majd. Saját vérvonallal pedig tilos a hagyományaink, erkölcsi mutatóink szerint kapcsolódniuk. Legalább négy generáción keresztül. 

– Akkor nem értelek, te miért kerestél minden alkalommal tisztavérűeket?

– Mert én mester vagyok. Én nem keveredhetek soha a saját vérvonalammal. Még negyvenezer generációval később sem.

– Idegen erkölcs. Ez olyan fura nekem! A rabszolgaságba taszítás nem erkölcsös.

– Itt nem, de nekem ez a fajfenntartást szolgálja.

– És ha nemet mondok.

– Akkor mindenki marad, de én elmegyek.

– Abból a hatból. Nem viszel magaddal új feleségnek valót?

– Nem. Mert te vagy a feleségem, amig élsz. Mindegy hol vagy. Ha meghalsz természetes halállal, akkor újra nősülhetek.

– Nem éppen biztató kilátások. Nem maradhatnánk?

– Nem. Most kell döntened. Volt rá háromszáz éved.

Alig tíz perc múlva a parkban álló szerelmespárt szemmel alig látható erősödő fehér fénnyel telitett vibrálás vette körbe, amely egyre erősebb és erősebb lett. Majd hirtelen, mikor már szinte elviselhetetlen lett az erőssége, egy pingpong labdányira összezsugorodtak és eltűntek. Ugyanez történt azzal a hat fiatal párral világszerte. A Marianna árok alján egy majd nyolc milliárd éves űrhajó rendszerei egymás után kapcsoltak be. Amikor a teljes rendszer ellenőrzéssel végzet, az óceán mélyéröl a hangsebesség száznegyvenszeresével startolt el. Hiába voltak hatalmas méretei, akkora erővel és olyan gyorsan szakadt ki a rá nehezedő víztömegből a sztratoszférába, hogy a hatalmas víztömegnek nem volt ideje kirobbanni. Atomjaikra bomlott minden, ami a hajó útját állta. Igy cunami helyett, csupán gőz felhő jelezte valami történt a mélyben. Útban egy újabb kolonizálandó bolygó felé, a vándornak bőven volt ideje felkészíteni utasaikat jövőjükre.

.

.

.

vége...

.

.

.

.

A képet a mesterséges intelligencia segítségével generta a szerző.