A.K.András - A feladat

(A.K. András.)

.

A feladat.

.

.

Lassan lépdelt, kimérten. Egyik kezében egy bot, másikban egy jobb napokat is megélt nejlon zsák. Az emberek undorodva fordultak el tőle. Mintha állapota ragályos lenne, mintha csupán azzal ahogyan a szemükkel érintik is elkapnák a kórt. A közeli kukához tartott. Öt ujjas, vagy inkább ujjatlan kesztyűje legalább olyan mocskos volt, mint bármely ruhadarabja, bőre vagy éppen ápolatlan és hosszúra nőtt haja. Felnyitva a hatalmas alumínium konténer fedelét a benne hemzsegő legyek felhője kiszabadulva eloszlott a térben. Akkor, a hajléktalan meglátta lassan közeledni a tizenhárom éves Helgát. A kislány rokkantként és értelmi fogyatékosként született. Mostanra egészen jól megtanult járni is, két bot segítségével. A járás kissé túlzás, mert végtagjai csapódtak jobbra, balra is. Haladt ugyan, de rettenetesen nehezen. Intelligencia hányadosa nem érte el egy tizenkét éves gyermek szintjét se. Mégis édes anyukája határtalanul büszke volt rá. Neki azt mondták, háromévesen meg fog halni. Most tizenhárom Helga. Azt is, soha nem fog a kerekesszékből kiszállni. Már egyedül is képes járni, lépcsőzni, ellátni saját magát. Azt is mondták sohasem lesz értelmileg olyan szinten, hogy akárcsak öt percig is magára lehessen hagyni. Hétköznapokon Helga főz, bevásárol és megy a postára. Természetesen az egész környék vigyáz rá, félti, óvja. Mindez igen kemény és következetes munka eredménye. Édesapját hároméves korában láthatta utoljára. Akkor egy veszekedés alkalmával elhagyta a családját. A téma mindig ugyanaz volt. Adják e lányukat intézetbe, vagy sem. Helga maradt, az apa ment. Most, hogy édesanyjával sétál ezen a meleg őszi napon, a hajléktalan észrevette őket és egy őszinte mosoly kíséretében intett a csonka családnak. Margit és Helga viszonozta a mosolyt és visszaintett neki. Margit pár szót váltott Helgával, majd magára hagyva őt átfutott az úttesten Györgyhöz, a hajléktalanhoz. Ismerte őt már gyermekkora óta, hiszen alig négy osztállyal járt felette. Elektromérnökként végzet, korán házasodott. Aztán kisiklott az élete. Mindenét elvesztve az utcára került és már nem is akart onnan feljebb kerülni. Neki jó volt így, az utca kegyetlen ugyan de igazságos. György nem akart soha többé a társadalom elitjéhez tartozni, megbékélt sorsával. Elfogadta azt, amitől mások viszolyogtak.

- Kérem fogadja el. Friss lekváros bukta. Nem valami szép tudom, de Helga ezt még csak most tanulja. Ezeket kifejezetten magának készítette.

- Köszönöm szépen. Nagyon kedves tőle, hogy gondolt rám és öntől is, tőled is Margit.

György meleg mosollyal köszönte meg a kis család ajándékát. Margit vissza akart fordulni, de egy autó éppen akkor ért oda, nem vette észre. György erős karja visszarántotta őt a biztos halálból. Helga és György tekintete találkozott! A rokkant leány nagyon megijedt, mozdult, segíteni akart, figyelmeztetni édes anyukáját. Egyik botja a járdaszegély egy hibás, hiányzó pontjára csúszott, eltűnve a majd tizenöt centis lyukban. Az alumínium járóbot eltört és a kislány az autó elé bucskázott mely a keskeny utcán haladva éppen kikerülte Margitot, nem figyelve a másik oldalt történt eseményekre. Tompa puffanás, fékcsikorgás.

Amikor a mentők kiérkeztek, György a még iskolában tanultakból merítve próbálta életben tartani Helgát. Mellkas kompresszió, levegő befúvás. Majd újra mellkas kompresszió. A mentőtiszt kérte ne haddja abba, ha bírja még. Mert ők csak ketten vannak, egy kolléga kieset, és valakinek vezetni is kellene. Hamar hordágyra tették és vitték be az ügyeletes kórházba. Csak bent tudták Györgytől átvenni a szív masszást.

Amikor György és Helga tekintete találkozott, amikor György visszarántotta Margitot, az idő megállt! György állította meg, azazhogy maga a teremtő. Mindvégig György testében kísérte az eseményeket. Érezte a megvető tekinteteket, az emberek undorát. Most, amikor tekintetük találkozott, elérkezettnek látta az időt. Helga válaszúthoz ért! Hogyan tovább, pontosan ez az, amit Helgával szeretne most megbeszélni. Megállt az idő, a haladó autó, a repülő galamb. A legyet elkapó veréb is megmerevedett. Helga, elengedte botjait. Teljesen egészséges tizenhárom éves kislányként sétált oda Györgyhöz, aki most maga volt a teremtő.

- Üdvözöllek gyermekem. Meg kell dicsérnem téged. Valóban nagyon szép munkát végeztél. A környéken élők szívébe szeretetet és reményt adtál. Nincs keserűség, nincsenek általad gerjesztett gonosz gondolatok. Valódi példakép lettél az itt élők szemében.

- Köszönöm Atyám. Anyám nélkül ez sohasem sikerült volna. Az ő munkáját látod.

- Mindkettőtök munkája ez. Hogyan tovább? Több lehetőség is van számodra.

- Úgy gondolom, a feladatott, amit önként vállaltam, elvégeztem. Nekem már nincs több dolgom itt.

- Igen, én is így látom. Ehhez többet hozzátenni már nem tudsz. A nagy mű elkészült és igazán büszke lehetsz rá.

- Az is vagyok, mégis oly nehéz elmennem. Itt hagynom édesanyámat egyedül. Olyan érzés, mintha becsapnám, cserben hagynám.

- Hmm. Igazad lehet. Mit javasolsz?

Az intenzív osztály főorvosa lehajtott fejjel magyarázta el, milyen sérülései is vannak a súlyosan megsérült kislánynak. György fájón zsibbadó karjával átölelte a rossz hír hallatán megszédülő Margitot. Helga eltávozott.

Három évvel később a mester diplomás villamos tervezőiroda főmérnöke, Helmut György telefonja megcsörren. Immáron két éve felesége, Margit boldog hangját hallja a vonal másik végén.

Drágám, itt az idő. A kis Helga úgy döntött, egy héttel korábban jön.

.

.

.

Vége...