Erdős Sándor Trottyos Jenő és az ördög kútja – Pusztai legenda

Erdős Sándor

Trottyos Jenő és az ördög kútja – Pusztai legenda

 A Hortobágyon, ahol a gulya porát csak a szél hordja odébb, s a gémeskutak karjai úgy nyúlnak az ég felé, mintha Isten szalonnasütő villáját próbálnák elérni, ott élt egy juhász, akit a nép csak úgy hívott: Trottyos Jenő.

 Nem mintha a neve Trottyos lett volna, de egyszer, valami közeli vásárban, mikor egy kupica szilvapálinkát túl nagyra harapott, megszédült, leült egy teknőre, amely történetesen nem volt teknő, hanem egy friss festésű bilikom... Nos, azóta trottyos volt nadrág, hírnév, és ő maga is.

 De Trottyos Jenő nem volt akárki. No, nem is volt valaki. Inkább egyfajta senkiből lett valaki, aki a senkik közt is első volt – főleg, ha arról volt szó, hogyan lehet pálinkához jutni, fizetés nélkül.

 Történt egyszer, hogy egy különösen kótyagos délután, mikor a nap már úgy sütött, mintha berúgott volna, Jenő a gémeskút mellett heverészett, fejét egy deres juh hátára hajtva, s arról ábrándozott, milyen lehet egyszer egy bolond angol gróf inasának az unokatestvérének a postásától kölcsönkérni egy zsebórát – csak hogy megnézze, megy-e az idő előre vagy hátra, ha részeg az ember.

 Egyszer csak megmozdult a levegő. Nem úgy, ahogy szokott, hanem úgy, ahogy csak a templomi kolbász illata szokta vasárnap reggel mozgatni az álmos ministránsokat. A gémeskút mellett egyszerre árnyék lett, és abból az árnyékból kilépett egy… nos, ördögféle.

 Hegyes bajusza volt, mint a rossz minőségű fűrészporból tekert szaláminak, és körmei úgy kopogtak a Hortobágy porában, mintha bankigazgató keresne aprót.

– Trottyos Jenő! – dörmögte az ördög. – Azért jöttem, hogy elvigyem a lelked.

– A lelkemet? – nyújtotta meg a szót Jenő, mint a rágott dohányt. – Te is a közjegyző vagy? Mert akkor előbb írjuk le, hogy voltaképpen milyen állapotban van az a lélek.

 Az ördög nem volt humoros fajta, de a pokolban hallott már legendákat a hortobágyi juhász furfangjáról. Ezért óvatosan kérdezte:

– Cserébe adok neked mindent: aranyat, bort, nőt, sőt, egy belga cipőt is, amit nem hordott még senki, csak egy báró egyszer, részegen.

Jenő hunyorgott.

– Nőt már láttam, bort már ittam, aranyat meg? Há’ az csak nehezíti a zsebet. De azt mondd meg, ördög barátom: te iszol vizet?

– Vizet? Pfúj! A pokolban még a zuhany is pálinkával megy!

– Akkor megvagy! – vigyorgott Jenő, s azzal hirtelen mozdulattal belelökdöste az ördögöt a gémeskútba.

Az ördög felvisított, mint a sajttal töltött hurka, mikor nem jó olajba teszik.

– Víz! Víz! Ez szentségtörés! – kiabálta.

– Nem szentség, ez gémesvíz, te szurokszagú pulikutya! – felelte Jenő, s ráhúzta a kút fedelét. – Most aztán ott ülhetsz, míg a nap le nem fekszik, és a bika nem tanul meg furulyálni.

Az ördög ott hörgött a kút mélyén, Jenő pedig rágyújtott egy karikás ostorral gyújtott pipára, és így szólt az egyik birkához:

– Látod, Rózsi, nem kell ide nagyhatalom. Csak egy kút, egy kis ész, meg némi makacsság.

 És azóta, ha valaki a Hortobágyon sétálva hallja, hogy a gémeskút mélyéről furcsa szitkok szállnak fel, az tudja: Trottyos Jenő megint túl járt valaki eszén – ezúttal az ördögén.