Móricz Zsigmond: Árvácska (részlet)

Móricz Zsigmond: Árvácska

(részlet)

Hát mikor itt legeltetett a kis Csöre, nem is ment a nádas felé, hanem a dinnyeföld felé. És ott látott egy szép dinnyét, és levette, de nem volt kése, nem tudta elvágni, azért nem halt meg éhen a tele tál mellett, fogta a dinnyét, jól a földhöz vágta, a dinnye eltört, és akkor bele lehetett telepedni, s kézzel kiszedte a szép piros belét, és úgy jóllakott, hogy csoda. De még Boriska is örült, mert neki adta a dinnyének a héját, és azt Borcsa olyan takarosan kirágta, hogy mikor jött a kedvesanyám, kis Csöre eldicsekedett vele, milyen szépen kiette a dinnyéből a belét.

- Hol vetted a dinnyét?

- A fődön leltem.

- Szabad a dinnyét leszakítani? Te bitang, szabad dinnyét szakítani a fődjén? Nem tudod, te alávaló disznó, hogy a dinnyét el kell adni, le merted szakítani? A tied az a dinnye? Hát tolvajt nevelek én belőled? Tolvaj leszel te nekem?

De már ekkor verte is.

A kislány nem értette a dolgot, onnan szokták levenni a dinnyét, amit meg akarnak enni. Kedvesapám is vett, kedvesanyám is szakított, a gyerekek is téptek. Sorra kellett kopogtatni a dinnyét, mikor hallották a szép tiszta hangot, az kellett levenni. Most nem értette, mért verik hát. Eddig senkit se vertek meg, csak őt.

- De mit fárasztom magamat - mondta kedvesanyám -, gyere csak haza, majd kedvesapád.

A kislány nem hitte, hogy meg fogja mondani kedvesapámnak kedvesanya. Hiszen ő is félt tőle, nemcsak a gyerekek. Hiszen senkit se vert meg az apa oly nagyon, mint a feleségét. A vékony kis asszonyt bottal, bunkóval ütötte! Még ha elszaladt is, úgy hajította utána a bunkót, mint a pásztor a tehén után, és el is találta, és akkor kedvesanyám leesett a földre, és az ember ráment, és a lábaujjával jól bele-belerúgott s meg is taposta. Hát most kedvesanyám megmondja őt ennek az apának? Ezt nem is hitte egy percig sem, de azért mégis félve ment haza este a tehénnel. A tehenet megfejték, rettenetes nagy tőgye úgy dagadt ki a hátsó két lába közt, mint egy teli zsák, annak a sarkaiból folyott a kövér tej, mikor jött a kedvesapám, a felesége talán félt, hogy rá kerül a sor megint, de azt mondta neki:

- Úgy úgy, csak nézd meg eccer, Dudás, lopott! A dinnyefődre ment, levette a legszebb dinnyét, amit el lehetett vóna adni.

Lehet hogy azért mondta meg, hogy ha az ura kimegy a földre és nem leli meg a dinnyét, ne őtet verje meg, de a kislány rögtön látta az apának a szeme és az arca eltorzulását, és még sohase nézett rá így ez a Dudás apa, aki ölelgetni és tapogatni szokta őtet, és azt mondta, hogy azt nem szabad megmondani az anyjuknak, s ő nem is mondta meg, s az anyjuk mégis megmondta őtet az apjuknak.

Az apjuk éppen a pipájába keresett parazsat, mikor ezt neki megmondta a felesége. Mindjárt akkorát bődült, nagyobbat mint a Boris. Csak eltátotta a száját, szétálló piros bajusza, mint a tüske meredt.

- Lopott? lo-poooott? dinnyét lopott ez a dögszem?... No gyere, nem fogsz te többet lopni... Nem fogsz te többet lopni, ha a kezedbe ragad se. Zárd be csak az ajtót, ki ne szökjön.

A gyerekek sietve bezárták az ajtót s kívül maradtak, mert szerették volna ugyan látni, hogy kedvesapám mit csinál Csörével, bizonyosan kiszakítja egyik kezét, azután a másikat, hogy ne lophasson többet, azért mégsem találták tanácsosnak bent maradni a házban, mert ismerték apjuk keze járását, tudták, hogy annál milyen könnyen áll a pofon, ütés, rúgás, minden. A kis Csöre még mindig nem tudta, mi vár rá. Nem is sírt, csak állt meredten és nyitott szájjal, ha mert volna, nevetett volna, hogy a kedvesapa most nem akarja őtet megölelni a nagy veres szőrös mancsával és simogatni, mint a kis macskát, és nem szabad azt megmondani. Aztán látta, hogy a Dudás, mert ha ők kedvesapámnak mondták, másfélék, akik nem laktak velük, Dudásnak szokták szólogatni - most igazán nem tudta volna azt mondani neki, hogy kedvesapám, csak azt, hogy Dudás... Dudás kivett a spórból egy darab parazsat, és azt mondta:

- Fogd meg a kezét.

Dudásné maga is meg volt ijedve, jobban mint az ura, mondta sírós hangján:

- Mit akarsz vele má?

- Most megtanítom a disznót, nem fog ez többet lopni. Tartsd a kezét. Fogd össze az ujjait, tartsd a kezét.

Dudásné akaratlan is engedelmeskedett, összefogta a kislány kis kezét, úgyhogy az ujjait együtt tartotta a markában.

- Úgy tartsd, hogy ráteszem a parazsat. Nem fog ez többet lopni, azt tudom istenem...

És Dudásné tartotta a kislány két kis kezét a hüvelyk- és mutatóujja közt, mint valami kis virágot, s Dudás rátette a parazsat, de Dudásné hamarabb érezte meg a húsán a tűz égetését, és eleresztette a gyerek kezét, és eldobta a kezéről a parazsat.

- Jaj!

A kis Csöre csak most érezte meg hogy az ujjacskái hegyén, a köröm mellett ég a kicsi keze, s visítani kezdett.

- Fogsz lopni? Fogsz lopni? Letapostatod a tehénnel a szőlőt? He?

- Bocsánatot kérek kedvesapám, nem fogok többet lohohopni.

Egész kis testében reszketett, s odaesett az ember szőrös, csúnya kezére, és pacsit akart adni, s meg akarta csókolni.

Akkor a Dudás apa leakasztotta a pincekulcsot a szegről, és otthagyta őket. Kiment, az ajtót is nyitva hagyta.

- Édes kisjányom - sírdogált és mentegetőzött kedvesanyám -, nem szabad lopni, te azt nem tudod? Azért mondtalak meg kedvesapámnak, mert én gyenge vagyok, hogy megtanítsalak. De ő most nagyon megtanított, gyere ide, gyere ide, egy kis tejfeles ruhát teszek a kezedre. Látod, még az én kezem jobban megégett, mert én vigyáztam, mikor már láttam, hogy kedvesapád rá akarja tenni a parazsat, én visszábbtoltam a te gyenge kis ujjacskáidat, és lám alig is érte az ujjad hegyét a parázs, de az én kezemet megnézheted, még füstölt is a húsom, úgy megégette, ahogy rányomta a parazsat, hát ne lopj többet kisfiam, mert az a legnagyobb bűn. El ne vedd többet a másét. Itt neked minden a másé; mert itt szabad elvenni akármit a Rózsikának is, Julikának is, Mariskának is, mindenik itthon van, tudod kisfiam, de neked semmit se szabad elvenni, tanuld meg, hogy neked sehol a világon semmit se szabad elvenni, mert neked nincsen semmid. A bőröd, az a tied, de egyebed neked nincsen.

- Ingem van - mondta sírásban Csöre.

Erre Dudásné rettenetesen megdühödött, és elfelejtette a kedves szép szavakat, amiket mondott:

- Mi van neked? Mi van neked? - s megragadta a gyerek fejét kétfelőlről és megrázta. - Mi van neked, te bitang?...

- Ingem! - visított a kislány.

- Uhh, ez a kígyó. Hát érdemes ezért az álnokért az embernek tűzhalálra adni magát? Mikor ennek most is azon jár az esze, hogy mije van, a büdös dög.

- Maguknak van dinnyéjük, nekem meg van ingem - toporzékolt a kislány -, de maga Rózsira adja az én ingemet, amit nekem hozott a naccsága.

Kép: Jelenet az 1976-ban bemutatott filmből.