A.K. András - A Megváltó

A.K. András

A Megváltó

.

Viharral köszöntött be e késő őszi este. A sötétet stroboszkóp szerűen világította meg az eget keresztbe-kasul azt összevissza karistoló villámlás. Bu-búmm! Újabb és újabb robbanásszerű dörgés! A szél olyan erővel tépi környezetét, hogy a fák recsegve ropogva nyögik fájdalmas éneküket. Bu-búmm! Az úttesten folyammá erősödött a vizek áradata, amit már sem csatornarendszer, sem a föld beinni, elvezetni képtelen! Bu-búmm! A közvilágítás el se indult, valószínűleg villám csaphatott az elektromos rendszerbe, vagy esetleg egy kidőlt fa megtette azt, amit ez az ítéletidő megkövetelt magának. Bu-búmm! Marisza az orra hegyéig se látott volna, ha a másodpercenként az égen keresztbe, hosszában átsuhanó éjszakai vihar arrogáns és erőszakkal teli villámai nem mutatnák neki az utat. Bu-búmm! A víz nem egyszerűen szakadt az égből, hanem táncot járva minden oldalról támadott, ahogyan a szélvihar tombolva játszott vele, felkapva mindent, ami az útjába kerülve képtelen volt elemi erejének ellenállni. Bu-búmm! Bokáig gázolva a hordalékokat magával ragadó haragos folyamként viselkedő vízfolyáson keresztül, mikor az úttesten átküzdötte magát. A viharos szél próbálta leverni lábáról, de legalábbis megnehezíteni neki azt átjutást. BU-BÚMMM! DÚRR! Megremegett körülötte a levegő, dobhártyája kis híján beszakadt, fülei élesen és fájdalommal reagálva csengtek. Ez az út túloldalán lévő fába csapott bele, vakító fehérséggel beborítva a környéket és szikra esővel Marisszát aki éppen akkor érd oda. Akárcsak egy jelenet az Isteni színjátékból, éppen csak egy pillanatra terelte csak el a figyelmét és már fordult is ki a bokája, végleg elveszítve egyensúlyát. Bu-búmm! Újabb kacskaringós villám hasította ketté az eget, majd újabb. Elesve a járdára hasal érkezett, közvetlenül az öregek otthona előtti kaputól hat méterre. Bu-búmm! Bokájába és térdébe éles fájdalom nyilallt, feje keményen koppant a víz áztatta aszfalton. Bu-búmm! A kerítés tövében, egy kis ficcakban észrevett valamit. Egy hófehér gombolyagot! Egy eső áztatta, mindenhol kócos, talán, ha egy-két hónapos, a hidegtől és a halálfélelemtől is remegő kiscicát! Élet ösztöne felpumpálta ereit adrenalinnal és újult erőt adva neki, kapta a parancsot is. Menekülj! Fuss! Fuss az életedért! Már éppen indult volna, mikor is dacosan szembeszállt életösztönével és az elemek haragjával.

– Nem!

Kiáltott bele az Isten haragjaként, elemi erővel tomboló viharba. Bu-búmm! Jött szinte azonnal a válasz! Akkor Marisza előrébb kúszott és kezével e csöppnyi kis élet felé nyúlt. Megragadva azt a remegő alig falatnyi kiscicát és a kabátja alá rejtve, mellkasához szorítva két kézzel, védelmezőn. Ellentmondva ezzel mindennek, ami most e világra zúdítja haragját. Tudva jól, ha ezt nem teszi meg, ez a kis élet egy óra múlva már nem lesz! DÚÚR! BÚÚMMM! Csapot bele a villám megint, abba a fába, ami most közvetlenül felette volt. Reeecss! Hasította át a vészjósló hang a hófehér fénnyel egy pillanatra megvilágított éjsötét teret. A hatalmas fa kettéhasadva megadta magát a viharnak, az elmúlás angyalának. Hangos recsegés és ropogás közepette szakadt ketté és dőlt a házra a fa egyik fele, betörve, beszakítva több ablakot is. Pozdorjává törve az idősek otthonának a hatalmas kétszárnyú tölgyfa kapuját. Pont oda, ahol Marisza lett volna, ha a halál angyalának a képébe nevetve nem mond ellent, és nem menti meg azt a csöppnyi kis életet.

.

Másnap már mesteremberek dolgoztak mindenfelé az évszázad viharának nevezett hurrikánszerű tomboló fergeteg, a kegyelmet nem ismerő égiháború nyomainak eltüntetésén. A kiscica igen jól érezte magát a nővérszobában. Már megszáradt és jól is lakott. Érdekesen dorombolva aludt, szinte már-már kattogás szerű hangot kiadva, mintha csak egy csapágyas motor próbálna nem leállni. Először, pont emiatt, a kerregő nevet akarták neki adni. Aztán mégsem ez lett, mert az események sorozata és a körülmények miatt ráragadt a megváltó, mint név. Az első perctől fogva hallgatott is rá. Nem így volt tervezve, mégis úgy alakult, hogy a kiscicának az idősek otthona lett a végleges hajléka is. Az első naptól kezdve, ment a reggeli vizittel együtt ő is, kisérve a főnővért, az orvost. A lakók hamar megkedvelték és hamar mindenki kiscicája lett. Találó lett neve is, Megváltó. Mert ahol megváltó megjelent, ott a jókedv és a remény életre kelt. A közel hatvan férőhelyes intézményben mindennaposok voltak a halálesetek és az idősek közti konfliktusok. Amióta megváltó itt van, már lassan három hete ezek mind elmaradtak. Annyira kirívó eset volt ez, hogy még a felső vezetésből is felfigyeltek erre. Így aztán Megváltó hivatalosan is a Parcsin utcai idősek otthonának a terápiás cicája lett. Mikor is egy nap, a nyolcvanhét éves Jolika néni mellé kucorgott és nem volt hajlandó elmenni mellőle. A dorombolása is megváltozott, elmaradt az a félresikerült, kattogás szerű valami, ami addig volt. A helyébe egy igen mély, szinte már zümmögés szerű éneklő doromboló hang lépett. A néni három óra múlva, mosollyal az arcán meghalt. Megváltó akkor, mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb módja tovább állt, és végi látogatta a ház lakóit. Két hét múlva ugyanez megtörtént Lajos bácsival, majd három napra rá Gizi nénivel. Mind természetes halállal, vagy valami régi betegség következményeként ment el. És mindnél ugyanaz volt a protokoll. Ha Megváltó lefeküdt mellé, vagy rá, és énekelve dorombolt, pontosan három óra múlva a páciens meghalt. Eleinte sokan nem hittek benne, sokan csak véletlennek tekintették. Évek teltek így el. A személyzet és a lakók is elfogadták, Megváltó érzi, tudja, látja az utolsó útjára készülő embert. Legyen az nő, vagy férfi. Már az sem volt mindennapi, ahogyan megérkezett és érthető, hogy felismeri a halált, mivel a halál torkából mentették őt is ki. Miért pont három órával képes előre jelezni a halált? Ki tudja? Talán csupán pont három órája volt neki is vissza az életéből? Mostanra már annyira elfogadták, megszokták előre jelzéseit, hogy ahogyan abbamaradt az összevissza kattogó dorombolása és azt szinte énekelve folytatta, már tudták. Nem egyszer történt, hogy a hozzátartozók kérték, ha énekelve dorombolni kezd Megváltó, értesítsék őket. Hat éve így volt már, mikor egy nap Marisza éppen a gyógyszerek rendelését egyeztette az intézményvezetővel, mikor is az iroda ajtaján kaparászás hallatszott. Zsuzsanna automatikusan beengedte az akkor már szép kövérre hízott majd tízkilós hófehér kandúrt, majd folytatták az egyeztetést. Megváltó evett, ivott, szinte mindenhol volt neki étel kirakva, majd Zsuzsa ölébe felugorva előbb dagasztani kezdett, majd pontban délben, a déli harangszó kezdetekor lefeküdt Zsuzsanna ölébe és elkezdett énekelve dorombolni. Egy pillanatra megfagyott köztük a levegő. Majd Zsuzsanna szólalt meg nevetve.

– Megváltó fiam, nagyon elnézted a házszámot. Éppen csak betöltöttem a negyedik x-et, szerintem ezt most nagyon benézted. Ám de Megváltó nem tágított. Amikor készen voltak a listával, Zsuzsanna lezavarta öléből a testes kandúrt és elment az orvoshoz leadni a recepteket. Visszafelé beugrott a pékségbe, a jövő heti rendelést leadni, majd a házfelügyelőhöz ugrott be szólni neki, nyírja le a füvet az otthon kertjébe. Kissé füstölgött is, mert minek annak a borvirágos orrú embernek telefon, ha soha azt fel nem veszi. Kicsit össze is kapott vele, mert már megint felöntött Pista a garatra és még nincs délután három óra! Akkor autójába ülve elindult vissza az otthon felé. A Lámpa éppen csak sárgára váltott. Még átér, gondolta. Amikor is szinte berobbantak a kocsi üvegjei a karambol következtében. Nem látta ki vagy mi volt az, mert éppen a kocsi órájára pillantott. Ami pontosan akkor, délután három órára váltott! Eddig teljesen el is feledkezett a kandúr, Megváltó jóslatáról. Utolsó gondolata még az volt, hogy tessék! Tudtam, hogy téved az a dagadt macska! Nem, Megváltó nem tévedett. Zsuzsanna ott és akkor abban a kereszteződésben meghalt mikor egy az útját keresztező teherautóval ütközött. Évek teltek el, és nem változott semmi sem, csupán megváltó öregedet meg de nagyon. Igen, tizennyolc éve történt, hogy Marisza és Megváltó egymás életét mentették meg. Azóta a vén Kandúr kissé lelassult, ám de nem hagyott fel hivatásával. Mikor egy nap Katalin éppen a gyógyszerek rendelését egyeztette az intézményvezetővel, Mariszával, aki az iroda ajtaján kaparászást hallott. Marissza automatikusan beengedte az akkor már kissé megkopott bundájú vén kandúrt, majd folytatták az egyeztetést. Megváltó evett, ivott, szinte mindenhol volt neki étel kirakva, majd Marissza ölébe felugorva előbb dagasztani kezdett. Pontban délben, a déli harangszó kezdetekor lefeküdt Marisza ölébe és elkezdett énekelve dorombolni. Egy pillanatra megfagyott köztük a levegő. Majd Katalin szólalt meg nevetve.

– Ugyan már, csak nem hiszel a babonákban? – Marisza arca gondterhelt lett.

– Tulajdonképpen végeztünk. Kérlek intézd ma te a többi teendőt a megrendelésekkel.

Marisza egyedül maradt a kandúr éneklő dorombolásával. Pánikolnia kellett volna, ő mégsem tette. Valahogy annyira jó volt hallgatni Megváltó megnyugtató dorombolását. Aztán döntött. Papírt vett elő, tollat és írni kezdett. Majd felhívta telefonon lányát és beszélt vele. Elmondta, mikor megszületett, milyen gondolatok és félelmek gyötörték. Mennyire bizonytalan volt önmagában, mint anya és hogy biztos benne lánya is ugyanezt élte át. Elmondta mennyire szereti őt és mennyire boldog, hogy nagymama lehetett általa, hogy az édesanyja lehetett lányának. Vejét, hogy elmondja neki, mennyire őrül, hogy őt választotta lánya és mennyire büszke mind arra, amit elértek. Unokáit, majd még élő rokonait, barátait. Mindenre volt ideje, és miközben beszélt szeretteivel, simogatta megváltó megkopott bundáját. Aztán eljött az idő. A megírt három levelet szépen egymás mellé téve, az asztalra fektette. Megváltó dallamos dorombolása szinte simogatta a lelkét. Ránézet az órára, tizennégy óra ötvenkilenc perc. Vajon a halál fájdalmas lesz? Ki fog gondoskodni Megváltóról? Az unokái megértik mit akart nekik mondani utolsó gondolataival? A veje vajon tudja majd támogatni lányát gyászában? A lánya elég erős lesz? Erős, mint ő volt annak idején? Ahogyan ezeken gondolkozott vette csak észre, már bizony húsz perccel elmúlt három. Elmosolyodott, miközben hallgatta Megváltó dallamos dorombolását. Keze szinte egy pillanatra sem állt meg, folyamatosan simogatta a vén kandúrt. Felkacagott hangosan.

– Látod Megváltó. A Gazdád egy szenilis vén bolond öregasszony! Nem való már nekem a munka, már rég nyugdíjba kellett volna mennem.

Megváltó ránézett hatalmas kék szemeivel és egy pillanatra sem hagyta abba dallamos dorombolását. Mintha csak azt mondaná, rá se ránts! Hisz én is megöregedtem!

– Na gyere te vénségesen vén Kandúr, te jósok gyöngye! Látom már nem csak az ízületeid, de a megérzéseid pontossága is kopik. A frászt hoztad rám kiscicám. Én bolond!

Nevetett fel újból. Felállt de Megváltót nem tette le. Az a karján végig folyva tovább dorombolta azt a különleges dallamot. Kinyitotta irodája kertre néző kétszárnyú csupa üveg ajtaját. Ahonnét csak úgy áradt befelé a késő őszi nyár. A vénasszonyok nyarának utolsó, ám de igen szívet melengető sugarai.

– Na kiscicám? Sétáljunk egyet?

.

Másnap reggel Katalin mikor belépett a munkahelyére az iroda felé indult, hogy leadja a kész aláírt recepteket, de az zárva volt. Kolléganője meglepődve nézett rá.

– Hát te nem hallottad?

– Micsodát? – Nézett vissza kérdőn Katalin, ám de már sejtette a választ.

– Marisza tegnap délután elment. Három óra után kicsivel találták meg az irodájában, az ölében Megváltóval. Mindketten elmentek. Együtt mentek el. A lánya jött be hozzá, mert úgy érezte az édesanyja búcsúzkodott tőle, mikor felhívta telefonon. Még most is kiráz a hideg. Mintha tudta volna, hogy itt az ideje. Három levelet is hagyott hátra. Várj, itt van. Az egyiket neked írta. Azt akarta vedd át a helyét, mert te vagy a legalkalmasabb rá és a háznak szüksége van rád.

– De hát…

– Bocsi. A nyomozók nyitották ki, mert azt hitték öngyilkosság volt. De nem. Az orvos egyértelműen agyvérzést állapított meg. Azt mondták nem szenvedett, azonnal meghalt.

De Katalin már nem hallotta a magyarázkodást, mégis honnét tudják mi áll a levélben. Olvasni kezdte azt. „Kedves Katalin…

.

.

.

Vége…

.

.

.

A képet a mesterséges intelligencia segítségével alkotta a szerző.