(A.K. András.) - Út

(A.K. András.)

Út

.

Ferenc még reggel nagyon összeveszett a gyerekeivel egy kis semmiségen. Úgy bánnak vele, mintha ők lennének a szülei! Nem! Maga is el tudja magát látni! Egész nap nem is szólt hozzájuk, pedig vágyta a szavukat. Ez így maradt estig. Már nincs itt több dolga. Felkel, hátrahagyva botját kiegyenesedik és anélkül, hogy hátra nézne elindul a kicsi, ám de annál barátságosabb kis szobából. Nem néz vissza, mert jól tudja nem szabad. Gyermekei könnyes szemmel nézik őt. Nem szól hozzájuk, már nem dolga az. Saját életükért immáron ők felelnek. Döntéseket kell hozniuk és a felelősséget már nem tolhatják tovább. Igen, már nem az ő dolga megdorgálni őket, ha valamit másképp tesznek, mint az elvárható. Fia és lányai mereven tekintenek maguk elé. Nem tudják, mi lesz holnap, mert ő nem segíti őket tovább. Itt hagy nekik mindent, semmit sem visz magával. Lerázva magáról láncait, szabaddá téve lelkét elindult kifelé a kis szobából. Nem szól semmit sem. Unokái mellett is elsétál, nem néz rájuk, nem szól hozzájuk. Csak a legkisebb néz ő reá, mintha azt kérdezné, papi már nem szeretsz? A papi rámosolyodik és megfogja azokat a csöppnyi praclikat. Mónika éppen csak elkezdet járni, még bizonytalan nagyon. Kell neki a segítség. Tudja jól, ez sem az ő dolga. Mert már nem a család tagja. Mégis megfogja a feléje nyújtott kis kezecskét. Vele totyog az ajtóig, ami mikor kitárul, szinte beteríti a valamikori otthonát a fény, a lemenő nap aranyló sugarai. Lánya, kis unokája édesanyja mereven, kérdőn néz utánuk. Majd kislányára szól.

· Mónika, gyere ide!

Hangja határozott volt és csendes. A kislány előbb édes anyukájára nézet, majd a papára. Nem értette, miért nem maradhat nagyapjával? Miért nem mehet vele? A papi kedvesen mosolygott kis unokájára, elengedte a kezét és megsimogatta kócos kis fejecskéjét. Mikor is anyja újra rászólt, ezúttal kissé hangosabban és határozottabban.

· Mónika!

A papi bólintott, és nagyon, de nagyon finoman kissé megtolta a gyermeket. Jelezvén, menned kell. A kislány elindult, a nagyapja is kifelé az ajtón. Mikor is megtorpant az idős ember és visszafordult.

· Mónika kincsem. Az élet, rövid akárcsak egy gyermeknadrág, nem érdemes viszálykodásra békétlenségre pazarolni azt a kevéske kis időt.

Az öreg szeretettel, melegen nézet gyermekeire, unokáira. Azok mereven bámultak maguk elé. Nem megszólalva, nem reagálva. Mikor is kis unokája anyukája, az ő picike lánykája harmadszor szól rá unokájára, ezúttal már harag is volt a hangsúlyban a szúrós nézés mellett.

· Mónika!

Igen, elég volt ennyi és a kislány elindult, majdhogynem futva. Anyukája azonnal felvette, kissé megdorgálva őt. Ám de ez nem akadályozhatta meg benne, hogy a papának pápát intsen, ami mellé Móncsi, egy hatalmas mosolyt is adott ajándékba Az öreg elmosolyodott és kilépet az ajtón. Már rég nem volt benne harag, se neheztelés. A reggeli vita hevében kimondott szavakat is bánta már. Mégsem fordult vissza, mégsem nézett többé gyermekeire. Nem volt benne se dac, se semmi más. Kilépett azon az ajtón lezárva egy korszakot. Csak legkisebb unokája mosolyát és emlékeit vitte magával.

.

Az egész család a papi betegágyánál volt. Az orvos minden pillanatban megérkezhetett már. Éva kislánya nem bírt egy helyben maradni. Persze, hogy nem, hiszen alig egy hónapja még karon ülő volt. Most fedezte még csak fel lábait, azt, hogy bizonytalan támolygásával az őrületbe tudja kergetni szüleit. Mónika nem értette, nem érthette a helyzetet. Talán fel sem fogta, a papa haldoklik és a mami ezért szomorú. Mindenki mereven maga elé nézet, mintha csak félnének, mintha csak ezzel tudnának bármit is tenni az elmúlás ellen. Csak Mónika nyüzsgött, megtörve a ki nem mondott szentségét a kimondhatatlannak. Megérkezett az orvos, és rögtön látta itt már nincs dolga. Megkérte a kis családot, menjenek ki. Csak Évát tartotta vissza, aki eddig édesapja kezét, a kezében tartotta. Újaival simogatva a ráncos ujjakat. Amikor az ajtó becsukódott, az orvos nemet intett és Éva, aki már sejtette nagy a baj, szinte összeomlott. A doktor kezével lezárta az eltávozott szemeit, halkan mormolva részvétet nyilvánított kiment a szobából, átadva helyét a család fájdalmának.

.

Ferenc kilépet az ajtón, a lemenő nap fényében ragyogó kert szeretetteljes ölelésébe. Kint párja Orsolya, évekkel ez elött elhunyt felesége várta. Pont úgy nézet ki mint amikor lánykorában megismerte őt. Ferenc elérzékenyülve ölelte át szerelmét. Szülei, nagyszülei, elhunyt rokonaik, barátaik mind mosollyal üdvözölték őt. Akkor küldött ki az orvos mindenkit a betegszobából. A kis Mónika ragyogó arccal nézte a sihederré visszafiatalodott papát, aki megölelte nagymamáját. Igen, ismerte a mamit, mert mielőtt megérkezett volna ide a földere, találkozott vele. És most a mami és a papi is mosolyogva néz rá. Csak neki integetve, elindulnak a kert, fénnyel kikövezett ösvényén a hosszú útra.

.

Éva kezeit arcára téve ment ki a család többi tagjához. Megszólalni nem tudott, csak röviden bólintott. Mindenki tudta mit jelent ez. Három testvére és a nagyobb gyerekek bementek a ravatalozóvá minősült betegszobába. Csak Évi maradt kint a három kisebb gyermekkel, Mónika unokatestvéreivel. Mónikát kereste szemeivel. Szüksége van támaszra, és Mona mindig vidám mosolya pont elég most neki. A kislány a kerti ablakon nézet kifelé, a konyhaszékre felmászva. Évi éppen azon gondolkodott, vajon ezt hogyan csinálta?! Hogyan mászott fel oda, hiszen a szék tetejét is alig tudja elérni, mikor is feltűnt neki hogy kislánya lelkesen int pápát és puszikat dobál kifelé. Közben babanyelven mondja folyamatosan. Boma, boma, boma! Évit egy pillanatra kirázta a hideg, hirtelen megtört gyásza is. A boma nem mást jelent, mint a fényképét a mamának és a papának, amit mindig a kezébe adott nézegetni esti meseolvasás közben. Azt a fényképét, ami szülei esküvöjén készült. Odament és kinézet az ablakon, miközben felvette Mónikát, mielőtt levágódik onnét. Már éppen indult volna vissza, mikor is Mónika feszengeni, hisztizni kezdet. Nem akart elmenni az ablaktól. Boma! Boma! Sikoltozta, kis karjait az ablak felé nyújtogatva. Évi visszalépet, hogy elmagyarázza Móncsinak nincs ott semmi sem. Ám de tévedett, mert bizony volt! Mónikát a karjaiban tartva, már ő is részese lehetett a csodának. Ferenc és Orsi mosolyogva fordultak meg, mert immáron már ketten is integettek neki a fény felé vezető utón utolsó ajándék képpen az úr kegyelmével. Éva és Mónika.

.

.

.

Vége...

.

.

.

A képet a mesterséges intelligencia segítségével alkotta a szerző.