Erdős Sándor - A félhomály bűnügye

Erdős Sándor

A félhomály bűnügye

A Pusztuló Teknős kocsma olyan volt, mintha valaki egyszer elkezdte volna lepusztítani, de közben megunta volna a munkát. A mennyezeten lógott egy kiégett villanykörte, amely büszke volt a múltjára, a falon pökhendin trónolt a Kapcsoló, a székek rozoga gerendákon támaszkodtak, az asztalok pedig rég megunták, hogy állandóan kártyázó matrózok könyökölnek rajtuk.

Aznap este különösen feszült volt a hangulat. Nem a vendégek miatt – ők a szokásos módon kiabáltak, hazudtak és tartoztak egymásnak –, hanem mert valami hiányzott. A kasszából.

A pult mögött Mariska, a csapos, mérgesen csapkodta a fakanalat:

– Ellopták a napi bevételt! Esküszöm, ha megtalálom a tettest, belemártom a levesbe!

Ekkor a kiégett Körte mély, rekedt hangon megszólalt:

– A bűn a sötétségben születik. És ki más hozta volna el a sötétet, ha nem én?

– Ne dramatizálj – vetette közbe a Kapcsoló. – Nem te loptad el a pénzt, csak hasznavehetetlen vagy.

– Hallgass, kattogógép! – csattant fel az egyik szék, amelyet már régen összeszegecseltek egy hordóval. – Amikor Mariska elment a hátsó raktárba, valaki az én ülőlapomra állt fel. Éreztem a cipősarkát.

– Én is láttam valamit – morgott az egyik asztal. – Egy köpcös matróz ráejtett egy zsíros kártyalapot a lapomra, aztán hirtelen eltűnt a pénz.

– Hohó! – rikkantotta a Kapcsoló. – Ez már nyom!

– Csak egy gond van – szólt ismét a Körte. – Én már nem világítok. Nem láttam semmit.

– Akkor minek vagy itt? – kérdezte az egyik pohár. – Ha legalább egyszer felgyulladnál, kiderülne, ki a tolvaj.

A Körte elhallgatott. Már csak egy halvány szikra élt benne, de tudta: egyszer még utoljára felizzhat.

Mariska közben ordított:

– Amíg nincs meg a pénz, senki sem kap pálinkát!

Ez megrendítette a kocsmát. A székek nyikorogtak, az asztalok zúgolódtak, a poharak remegtek. A tárgyak szakszervezete lázadásra készült.

– Rendben – suttogta végül a Körte. – De ez az utolsó erőm lesz.

És egyetlen pillanatra fellángolt.

A fényben minden láthatóvá vált: a sarokban a köpcös matróz nadrágzsebéből kilógott egy zsíros bankó. Az asztal azonnal felkiáltott:

– Ott van! A tolvaj!

A fény kihunyt. A Körte utolsó pukkanással meghalt, a mennyezetről füstösen lógott alá.

A matrózt elfogták, a pénzt visszakapták, Mariska pedig ünnepélyesen megsimogatta a pultot, amely végig hallgatott, de titokban mindig mindent látott.

A Kapcsoló sóhajtott.

– Hát elment a társam. Most kattoghatok a semmibe.

És így a Pusztuló Teknősben rend lett, de sötétség maradt. Mindenki tudta: a bűnügyet a Körte oldotta meg – saját életének árán.

Azóta is azt mondják: ha csendben ülsz a félhomályban, néha hallod a Körte utolsó szavait a plafonról:

– Én világítva haltam meg… ti pedig sötétben éltek tovább.