Erdős Sándor - Tett Ede és a gázló – Pusztai legenda

Erdős Sándor

Tett Ede és a gázló – Pusztai legenda

A Hortobágyon a szél úgy fújt, mintha külön szerződése lenne a szalmakalapokkal, és a táj olyan üresnek tűnt, hogy ha egy tehén tüsszentett volna, a visszhang még a szomszéd faluban is köhögést okoz. Ebben a magasztos csöndben állomásozott Tett Ede, a pusztai csendőr.

Tett Ede nem volt közönséges csendőr. Ő az a fajta hivatalos személy volt, aki ha egy tyúk átment az úton, jelentést tett róla, hátha valami szervezkedés áll mögötte. Egyenruháját naponta háromszor kefélte, mégpedig olyan alapossággal, hogy a csillogó gombokon a lovak gyakran saját tükörképüktől riadtak vissza.

Egy délután egy szekér zörögve közeledett. A bakon ült egy bácsi, aki láthatólag jobban bízott a Jóistenben, mint a kocsirúd szilárdságában.

– Jó napot, tekintetes csendőr úr! – köszönt rekedten. – Tudná-e mondani, hol lehet ezen a folyón átkelni, hogy ne vigyen el minket a halakhoz lakomára?

Tett Ede kihúzta magát, és olyan arckifejezést öltött, amilyet az szokott, aki egy országos titkot készül közölni.

– Kérem, bátyám, én a gázlók és átkelők szakavatott őre vagyok. Jöjjön, megmutatom, hol lehet biztonságosan átkelni.

Elindultak. A bácsi a szekérrel csörömpölve követte, a lovak a lehető legkifejezéstelenebb pofával baktattak – ahogy csak azok tudják, akik már előre látják a tragédiát.

Egy idő után Tett Ede ünnepélyesen megállt. A napfényben úgy fénylett a sisakja, hogy a szúnyogok vakon repültek neki.

– Itt! – jelentette ki diadalmasan. – Itt biztonságosan át lehet menni.

– Nagy köszönet érte, csendőr úr! – hálálkodott a bácsi, és bátor mozdulattal belevezette a lovakat a vízbe.

Az első pár lépés könnyedén ment, a bácsi már kezdte hinni, hogy mégiscsak élve ér haza. De aztán a szekér hirtelen eltűnt a vízben, mint a községi kassza a bál után. A bácsi kapálózott, a lovak prüszkölve úszkáltak, végül a bácsi nagy nehezen kikászálódott a partra, csurom vizesen, csöpögve, mintha a természet erői mosták volna ki a kabátját.

– Csendőr úr! – lihegte, s közben vizet csavart a bajuszából. – Hát ez a maga biztonságos gázlója? Majdnem ott vesztünk mind!

Tett Ede összevonta szemöldökét, és mély gondolkodásba esett. Végül higgadtan így szólt:

– Nem értem… pedig a kacsáknak itt csak derékig ér a víz.

A bácsi tágra nyílt szemmel bámult rá, majd a homlokára csapott:

– Az lehet, csendőr úr, de én nem kacsa vagyok, hanem földműves!

És miközben a bácsi káromkodva próbálta kihalászni a szekér maradványait, Tett Ede már fogalmazta a szolgálati jelentést:

„A gázló kipróbálva, minden rendben. Kisebb vizesedés előfordult.”