Erdős Sándor - Trottyos Jenő megvarrja a felhőszakadást - Pusztai legenda

Erdős Sándor

Trottyos Jenő megvarrja a felhőszakadást

Pusztai legenda

A pusztán akkorát dördült az ég, hogy még a rackák is illedelmesen összébb húzták magukat, nehogy beléjük csapjon a morcos mennyei főfelügyelő. Trottyos Jenő, a magyar rónák szabadon szelíd juhásza, csak köhintett egyet, és úgy nézett fel az égre, mintha a vihar valami késedelmes adós volna.

– No, gyerekek – szólt a nyájhoz –, most vagy mi ázunk el, vagy az ég kap stoppolást. És én ugyan nem cserélem le a csizmát pusztán azért, mert az Úristennek elfogyott a varrófonala.

Elő is húzott a tarisznyából egy szép, vastag tűt, amellyel máskor a szűr ujját foltozta. A fonalat egy kicsit nehéz volt előteremteni, de szerencsére a Hortobágy szélén mindig akad egy kósza pókháló, amelyet a természet spárgának szánt. Trottyos Jenő ráfújt, hogy a por szálljon le róla, és mint aki csillagos kabátgombot varr, felnyúlt az ég aljához.

– Hé, felhőuram! – kiáltotta. – Nem kéne itt mindent eláztatni, mikor a szilvapálinka is vízzel harcol!

Az ég morgott egyet, de végül engedte, hogy Jenő beleöltögesse a varrást. Olyan szép öltéseket rakott, hogy a fecskék leültek a légvarrás szélére, mint kocsmaasztalra a kártyások. A villám ugyan próbálta elcsípni a tűt, de Trottyos Jenő csak legyintett:

– Ne csipkedj, öcsém, nem vagy te pipacs, hogy minden szélben villogjál!

Mire végzett, az ég szürke kabátja rendben össze volt stoppolva. A nap kidugta a fejét, mint rest kocsmai vendég a függöny mögül, s a juhok örömükben rágni kezdték a száraz füvet, mintha az a világ legízletesebb töltött káposztája volna.

Trottyos Jenő megigazította a kalapját, és bölcsen megszólalt:

– Lám, az ember nem lehet rest, mert különben elázik. És ha egyszer a teremtésnek szűksége van varrónőre, hát jó, hogy van a pusztán egy juhász, aki ért hozzá.

És a Hortobágy fölött attól a naptól kezdve olyan feszes volt az égbolt, mintha maga a szabómester Isten hordta volna méretre szabatott szűrként.