Varjú Zoltán - ÉJJELENTE NÉMA TŰZNYALÁBOK SIKOLTANAK

Varjú Zoltán

ÉJJELENTE NÉMA TŰZNYALÁBOK SIKOLTANAK

„Aki magához láncol egy örömöt,

elpusztítja a szárnyas életet;

aki megcsókolja az örömöt, amint elröppen,

az az örökkévalóság hajnalában él.”

— (William Blake: Eternity)

Δ

Már eonok óta tudják az Istenek: az éjjelente csend-szövetre égett álmok, élére vasalva álmodnak hajnalig.

Éjjel lángfészek nő a felhőszemen,

doh-szálakkal kötöz rá csomót — 

kimondatlan szót, majdnem gyilkos 

apropót, de visszatartja a zajongás.

Ahogy az embert a csontváz-szerű 

együttérzés, a lecsupaszított rajongás.

Felemelt kézzel nézi a távoli romot 

a zaj — rom alatt nőtt gyökerét keresi 

hallgatag —; mint koldus, mikor arany-

réten ballag álmatag, felfogni képtelen.

Megkopott szavakból gyűjti a fényt:

a „Hallgatni arany!“ örökzöld erényt.

Hajnal felé meggörbül a templomhajó,

szívek elhaló rovátkáján a furcsa 

porszemekkel ébredő gyertyát gyújt.

Lassan omlik össze a nesz — 

kötelékek nélkül is visszahúz a múlt,

feldúlt otthona a hallgatás lesz.

Vállakon kéz, mi semmi mást se tesz, 

csak minduntalan belekap,

mint kihunyt nap mögött ragadt,

félmaréknyi gondolat, ami gyomorba 

szorult: a látszólagos jó, hamiskás-ízű, 

porédes istencsapás.

Mi más? Éji számadás közé esett hit;

sorok közti bűnök lármája kattog,

kétkedő gondolatban csapkod a világ. 

Elfeledett istenek tűzre való neveit

felejtik az emberek mindörökre.

Már nem kérdi többé senki: hiszed-e?

A Lelkek Temploma egyszer lángra kap,

úgy lángol majd, hogy minden porig ég.

Mikor küszöbre ül a nap, a szalmaház-

tető alatt ráfeszül az égre, akár egy 

szűk kalap. Napkorona oltja el tüzét - 

Ez még nem a vég! csak kezdetét vette: 

egy újabb létezés,

                 égi látomással érkezés -

titkos tudás, vagy

                 oltári nagy tévedés

Kép: A szerző portréja