A szabadkőművesség nyomában: tények és tévhitek

A szabadkőművesség nyomában: tények és tévhitek

A szabadkőművesség évszázadok óta a titokzatosság és a gyanakvás kereszttüzében áll – de vajon tényleg világméretű összeesküvésről van szó, vagy csupán félreértett társadalmi mozgalomról? A történeti áttekintés feltárja a páholyok valódi céljait és a róluk szóló mítoszok eredetét.

A magát elmélkedő, emberbarát és haladó mozgalomként jelölő szabadkőművesség modern kori története 1717-ben az Angol Nagypáholy (Grand Lodge of England) alakításával kezdődött. A „szabadkőműves világ-összeesküvés” létét már eleve cáfolja, hogy az eredetében a középkori kőműves céhekig visszanyúló, de az az operatív kőművesség eszköztárát – körző, vakolókanál, szögmérő stb. – szimbolikusan átértelmező spekulatív szabadkőművesség legkevesebb két nagy, egymással élesen szemben álló irányzatra bontható. Míg az angol irányzat konzervatív, elutasítja a politizálást és kötelezővé teszi a vallásosságot, vagyis a hitet Istenben, a Világegyetem Nagy Építőmesterében, addig a francia (vagy más néven latin) irányzat radikális, a 19. század végétől élesen egyházellenes és nem veti el a politizálást.

Hazánkban a konzervatív és a radikális szabadkőműves irány világon egyedülálló 1886-os egyesülésével jött létre a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy, amely összefogta a magyar szabadkőműves páholyok tevékenységét. A páholyok „testvérei” a világ-összeesküvések tervezgetése helyett elsősorban azzal foglalkoztak, amit hirdettek: művelték, vagyis „csiszolták” magukat, hogy egy jobb világ építőkövei legyenek, illetve filantróp tevékenységet folytattak. Se szeri, se száma a szabadkőműves páholyok által alapított vagy támogatott jótékonysági egyesületeknek és intézményeknek. Csak néhányat soroljunk fel: Hajléktalanok Menhelye Egyesület; Ingyen Kenyér, Ingyen Tej; Anya- és Csecsemővédő Intézet; Vakok Önképző Egylete; Siketnémákat Gyámolító Egyesület; Nyomorék Gyermekek Otthona. Az első világháború idején hadikórházat is létesítettek központjukban, a Podmaniczky utcai páholyházban, ahol szabadkőműves orvosok gyógyították a sebesült honvédeket.

A magyar történelemben háromszor is betiltották a szabadkőművességet. Először 1795-ben, akkor az egész Habsburg Birodalomban, mivel a szabadkőműveseket tették felelőssé a francia forradalomért. Majd a Horthy-korszakban 1920-ban, amikor a világháborúért és az 1918–1919-es forradalmakért hibáztatták őket. Végül 1950-ben, amikor a Rákosi-diktatúra civil szervezetek elleni támadássorozata a szabadkőművességet is elérte, ezzel szétverve az egymás és a társadalmak jobbítása iránt elkötelezett, gondolkodó emberek egymásra találásának nem titkos – hiszen a szabadkőműves páholyok bejegyzett szervezetek –, hanem titkokkal bíró fórumát.

A szabadkőművesek számára nincs szó a hatalom megszerzéséről, vagy más titkos célról: önmaguk és így társadalom tökéletesítése, a durva kő türelmes csiszolása a vállalt feladat. Aki azonban kívülről nézi a szabadkőművesek szimbolikus rítusokban bővelkedő világát, gyanúperrel él: nemzetközi nyitottságát nemzetietlen kozmopolitizmusnak, szigorú értékcentrikusságát káros elitizmusnak minősíti. Miért?

Magyarázatot követelő nagy átalakulások

A lokális, regionális és globális politikai, gazdasági, társadalmi változások előzményei, ideje, módja, következményei a történettudományi kutatások talán legfontosabb problémái. Pozitív értelemben, amikor bemutatunk egy változást, és negatív értelemben is, amikor azt keressük, hogy miért nincs változás. A „rövid” huszadik század során, az első világháború végétől 1989–1990-ig legalább kilenc rendszerváltoztató fordulat zajlott le Magyarországon, és azóta is legalább egyszer (2010) sokat fordult a magyar világ. (Három fordulat szélsőbal, egy szélsőjobb, három balközép, kettő jobbközép irányú; a 2010-es iránya pedig nem könnyen kifürkészhető.) Nem beszélve három idegen hatalom általi megszállásról, két világháborúról és a hidegháborúról.

A változások sodrását egy másik számsorral is érzékeltethetjük. A Közép-Európának nevezett régióban, a német és orosz nagyhatalmi érdekszférák közötti területen az első világháború előtt négy birodalom (orosz, Habsburg, német, török), az első világháborút követően tizenöt, a másodikat követően tizenhárom, ma pedig huszonkét állam osztozik. Mindezek az átalakulások kevesebb mint egy évszázad alatt zajlottak le, tehát legfeljebb a 2010 után születettek mondhatják azt, hogy nem éltek át lényeges változást, a felnőtt lakosság legnagyobb része pedig legalább két–három nagyhatású átrendeződést ért meg. Ekkora változások során egyéni és csoportszinten is keressük az okokat, s akár tudományos fegyverzettel, akár a mindennapok tapasztalati bölcsességével fürkésszük a jövőt, keressük a sikeres túlélési stratégiákat. Ehhez a tájékozódáshoz biztos pontok kellenek, s ebben sok embernek jelentenek kapaszkodókat az összeesküvés-elméletek.

A témának hatalmas irodalma van, a magyarul hozzáférhető művek közül széleskörű áttekintést adnak Daniel Pipes Összeesküvések című könyve (magyarul 2007-ben jelent meg), és a fiatalon elhunyt Lakatos László írásai vagy Krekó Péter munkái. A konspirációs elmélet lényege, hogy a feltételezett összeesküvés eredményére koncentrál az okok elemzése nélkül, azon egyszerű magyarázattal, hogy a titkos összeesküvők nagyon kevés nyomot hagynak találkozóikról, annál „nyilvánvalóbbak” azonban a döntések következményei. A problémakörrel foglalkozó társadalomkutató legfontosabb feladata az összeesküvés-elméletek keletkezésének megértése és annak vizsgálata, hogy mikor, hogyan, miért csap át a mérgező gondolat destruktív cselekvésbe. Az elméletek megcáfolása nem megkerülhető feladat, s bár szerezhet a kutatónak szakmai elismerést, de aligha csökkenti az összeesküvés-elméletek társadalmi hatását.

Az összeesküvés-elméletek tartalma és hatásmechanizmusa

Meg kell különböztetnünk a konspirációs elméletek keletkezésének, tartalmi formálódásának problémáját a terjedés, a társadalmi befogadás mechanizmusától. Ugyanakkor az egyik legizgalmasabb kérdés a két folyamat egymásra hatásának vizsgálata. A különböző helyszínek, időpontok között sztereotip gondolatok, egyes kutatók által mémeknek nevezett motívumok (pl. az állítólagos titkos találkozók gyanúsan hasonló leírásai) vándorolnak, így ezeket a folyamatokat pusztán a politika- és eszmetörténet hagyományos eszköztárával nem értelmezhetjük. A lélektan, az antropológia, a szociológia segítségével érthetjük meg az összeesküvés-elméletek sikerének okait. A legfontosabb tényezők: 1. a megértés és a bizonyosság iránti vágy; a bonyolult összefüggésrendszerek vizsgálatának elutasítása a mindennapi életben. 2. a biztonság keresése: ha világosan megjelölik a fenyegetés, a veszély forrását, akkor sokan szívesen fogadják az e veszélyek elhárításnak, a biztonság garantálásának ígéretét. 3. a veszélyforrás azonosítása és a biztonság forrásának megtalálása segít a pozitív önkép formálásában.

Mindezeket az egyéni, csoport- és társadalomlélektani tulajdonságokat használja ki a szakszerűen fellépő politikai propaganda, és használják fel az üzleti vállalkozások. Ezzel kapcsolatban a történész és a marketingszakember igen hasonló következtetésekre jutott. Lakatos László, a kiváló eszmetörténész-szociológus írta: „Az összeesküvés-elméletek egyszerre visszhangozzák és ugyanakkor felerősítve újratermelik a közönségük körében élő téveszméket. Akárcsak a próféták, az összeesküvés-elméletek szerzői is azt az igazságot mondják, amit közönségük hallani akar tőlük. Mint a népmeséknél, itt is sok a vándormotívum, sok dalos ajkán formálódik a történet, hozzátesznek, elvesznek belőle, a közönség éppen aktuális elvárásai szerint.”

Temesi Ágoston Marketing alapismeretek (2013) című tankönyve szerint a marketing lényege, hogy egy-egy fogyasztói csoport igényeit, szükségleteit minél mélyebben ismerjük meg és azokat a konkurenciánál hatásosabban és hatékonyabban elégítsük ki. Így tehát a komplex valóságból azokat az elemeket kell kiemelni a marketingesnek, amelyeket a célközönsége (adott esetben akár egy egész nemzet – teheti hozzá a történész) szívesen hall. A kudarcot mindig külső tényező okozza, a sikert (amelynek része az összeesküvés „leleplezése”) pedig a célközönségnek – egy termék fogyasztói vagy egy párt támogatói – kell tulajdonítani. Radikális formájában ez a módszer a mindenkori ellenzéket és ellenséget az összeesküvés részeként, csoport-, regionális, nemzeti vagy még tágabb érdekek és értékek (kereszténység vagy más vallás, illetve egyház, a nyugati civilizáció, család) árulójaként bélyegzi meg.

Emberbarátok az összeesküvés-elméletek hálójában

A démonizált szabadkőművességhez kapcsolódó összeesküvés-elméletek öt nagy eszme- és politikatörténeti vonulatba építhetők be. Ezek: az illuminátusok és szabadkőművesek egymásba fonódó története, az antijudaizmus, az antiszemitizmus, a 19–20. századi gyűlölethullámok és az antikommunizmus története. Az illuminátusok társasága az 1770-es évek második, az 1780-as évek első felében Bajorországban működött, néhány tucat fős diákcsoportból egy évtized alatt mintegy másfél ezres körré növekvő elit értelmiségi csoport volt, a következő céllal: „A józanság fényén keresztül megvilágítani az értelmet, amely így szétoszlatja a babonaság és az előítélet felhőit.” Az állami intézményeknél fontosabbnak tartották az eszméiket követő személyiségek hálózatának építését. Tevékenységüket mind a katolikus egyház, mind pedig a bajor választófejedelmek – nem alaptalanul – veszélyes, az államrend felforgatását célzó szervezetnek tartották és ellehetetlenítették működésüket.

A középkori építész céhek világában született szabadkőművesség a katedrálisok építéséhez szükséges tudás őrzésének intézményrendszeréből vált az 1720-as évektől a közjó iránt felelősséget érző gondolkodó férfiak intézményrendszerévé. Három fő pillére a filozófia, a filantrópia és a haladás gondolatának elfogadása. A szabadkőművesek küldetése a szó legtágabb értelmében vett építkezés, amelyhez csiszolt kövek kellenek, a társadalom pedig csak akkor állhat össze, ha egymás durva köveit összecsiszoljuk. Az alapcél tehát az öntökéletesítés, önképzés és ennek révén a közjó szolgálata. Az illuminátusok egy része szabadkőműves volt, így az illuminátusok negatív megítélése a szabadkőművességre is ráragadt. A szabadkőművesség mai napig létezik mintegy két és félmillió szabadkőműves működik a világban, kétharmaduk Észak-Amerikában. Európában 600 ezer körül vannak, a rendszerváltás idején újraalakult magyar szabadkőműves páholyok taglétszáma 5-600-ra becsülhető.

Az antijudaizmus bibliai időkre visszavezethető gondolatrendszer, teológiai jellegű, a judaizmussal mint vallással szembehelyezkedő álláspont; míg az antiszemitizmus a zsidóságot mint népet, illetve a zsidókat mint egyéneket ítéli meg negatívan. Az összeesküvés-elméletek szempontjából igen fontos a ma már ritkán emlegetett antiszemita német költő, Friedrich Lienhard (1865–1929) álláspontja. 1892-ben arról írt, hogy az antiszemitizmus„egy pozitív program negatív része. E pozitív program neve: a német kultúra német szellemben és német természetben való megújulása. A németség eme hangoztatása nem sovinizmus kérdése, hanem elvi kérdés. (…) Vérben és szellemben és erre építve a politikában és a kultúrában elvekben és tettekben németnek lenni – ez a valóságos antiszemitizmus!” A németség sok más nemzettel behelyettesíthető. Ilyen értelemben az antiszemitizmus „zsidója” konstruált rémkép, amely nincs közvetlen összefüggésben a reálisan létező zsidó identitású egyének, csoportok gondolkodásával és tevékenységével.

A 19–20. század európai történelem leírható (ahogyan ezt legátfogóbban Peter Gay történész tette) az egyéni és csoportos agressziók, gyűlölethullámok felszínre törése és visszaszorítási kísérleteik sorozataként is. Az agresszió számtalan formában, az alig érzékelhetőtől a szélsőségesen romboló hatásig, sokfajta intenzitással jelentkezhet. A gyűlölethullámok okainak feltárásánál szerepet vállaló történész azt keresi, hogy a háborúk és népirtások során tomboló agresszió milyen apró, gyakran szinte semmilyen figyelemre nem méltatott búvópatakokból táplálkozik? Ahhoz a pszichológiai nézethez vonzódik, amely szerint az agresszív ösztön reaktív formában, tényleges vagy vélt félelmek miatti frusztráció nyomán jön a felszínre, gyakran identitásformáló szereppel: valamely csoporttal (nem, korosztály, osztály, felekezet, etnikum) szemben határozva meg magunkat.

És végül a szabadkőművességgel érintkező összeesküvés-elméletek ötödik fő vonulata az antikommunizmus. Egyetérthetünk Laczó Ferenc történésszel abban, hogy Közép-Európa 20. századi történelmében a legborzasztóbb atrocitások az antikommunizmus és az antifasizmus jegyében történtek.

A francia forradalmat követő szabadkőműves-ellenesség

Az első szabadkőművesség-ellenes konspirációs hullám a francia forradalomhoz kapcsolódik. Legismertebb, leggyakrabban idézett forrása egy a forradalom idején Angliába menekült jezsuita, Augustin de Barruel Mémoires pour servir á l’histoire du jacobinism (Emlékiratok a jakobinizmus történetéből) című könyve, amely Londonban, 1797-ben jelent meg először angolul is. Barruel sokat hivatkozik John Robison Proofs of a Conspiracy Against All the Religions and Governments of Europe Carried on in the Secret Meetings of Freemasons, Illuminati, and Reading Societies (Bizonyítékok az Európa valamennyi vallása és kormánya ellen a szabadkőművesek, az illuminátusok és olvasókörök által szervezett összeesküvésről) című művére, amely szintén ugyanebben az évben került a könyvpiacra.

A francia forradalom gyorsan zajló, egy politikai rendszer véres összeomlását hozó eseményei ugyanis magyarázatot követeltek. Robison szerint a német illuminátusok a francia szabadkőművesekkel együttműködve szervezték a forradalmi eseményeket, Barruel tágabb hátteret vázolt. Első kiadásában 2000 oldalas műve a kereszténységellenes, a monarchiaellenes, majd a társadalmat felforgató, a magántulajdonhoz való jogot is megkérdőjelező állítólagos összeesküvések elemzését adja a 3. századtól a francia forradalomig. Már az egykorú kritika is kifogásolta, hogy a rendkívüli alapossággal összeállított eszme- és szervezettörténeti áttekintés a vizsgált mozgalmak, irányzatok hatásának és nem a XVI. Lajos korabeli Franciaország konkrét gazdasági, társadalmi, politikai körülményeinek tulajdonítja a forradalom drámáját. Persze egy összeesküvés izgalmasabbnak tűnik, mint a konjunkturális okok részletezése az eladósodástól a külpolitikai kudarcokon át a rossz termésig. Nem véletlen, hogy a kalandregények mestere, idősebb Alexandre Dumas is Barruel abbé magyarázatát emelte be az Egy orvos feljegyzései (1846) című regényébe.

Az antiszemita összeesküvés-elméletek jelentkezése

Az összeesküvés-elméletek első hullámához kapcsolódva fokozatosan jelenik meg a 19. század második felének röpiratirodalmában az enciklopédisták, illuminátusok és szabadkőművesek mellett a zsidók felelőssége is a francia forradalomért. A zsidóság elleni legkártékonyabb „vádirat” a 20. század eleje óta terjedő, de igazi befolyásra az első világháború után szert tevő, az orosz titkosrendőrség által a 19–20.század fordulóján szerkesztett Cion bölcseinek jegyzőkönyvei című hamisítvány lett: az orosz titkosrendőrség célja az volt, hogy a cári Oroszország problémáiért a zsidókat tegyék felelőssé. A „Cion bölcseinek” titkos szervezkedéseiről készült 24 „jegyzőkönyv” azt kívánja bizonyítani, hogy a zsidóság semmilyen eszköztől (beleértve a forradalmakat, világháborúkat) sem visszariadva, az egész emberi civilizációt veszélyeztetve tör a világuralomra.

Számos elemzés, filológiai, jogi történeti érv bizonyítja, hogy a „jegyzőkönyvek” hamisítványok, de ez nem korlátozta hatásukat. Egy jellemző részlet a hamisítványból: „Hála önkéntelen, fogadatlan ügynökeinknek, a »szabadság, egyenlőség, testvériség« szavak a világ minden részén egész légiókat állítottak a mi sorainkba, akik lelkesedéssel hordták zászlóinkat. Pedig ezek a szavak mindenkor féregként működtek, kikezdték a gójok [ti. a nem zsidók] jólétét, aláásták mindenütt a békét, nyugalmat, egységet és elpusztították a gójok államainak összes alapját”.

Az Amerikai Egyesült Államok Szenátusának jogi bizottsága 1964-ben munkacsoportot hozott létre a jegyzőkönyvek állításaink kivizsgálására. A hidegháborús környezetben, ahol tekintettel kellett lenni az amerikai zsidóság és Izrael szempontjaira, a jelentés a hamisítás leszögezése mellett arra hívta fel a figyelmet: gátolja a kommunizmus elleni harcot, ha egyesek az Amerikát fenyegető igazi veszélyt nem a nemzetközi kommunizmusban, hanem a zsidók állítólagos nemzetközi összeesküvésében látják.

A szabadkőműves-ellenesség második hulláma

A szabadkőműves-ellenes összeesküvés-elméletek második, az első világháborúhoz és következményeihez, az európai forradalmakhoz kapcsolódó hullámának nagy hatású alapműve Friedrich Wichtl osztrák pedagógus és politikus először 1919-ben, Bécsben publikált – és a két világháború között számos alkalommal újra kiadott – Weltfreimaurerei, Weltrevolution, Weltrepublik (Világszabadkőművesség, világforradalom, világköztársaság) című műve, amely szerint a világháború utáni „bolsevista káosz” a zsidó világuralmat előkészítő folyamat része. E törekvés szervezeti keretét érvelése szerint a szabadkőművesség adja.

A „szabadkőműves–zsidó–kommunista démonnal” riogatás a náci propaganda fő eszközévé vált: a „békeszerető Németország” elleni széleskörű kampány fő mozgatóit a nemzetközi zsidóságban, a nemzetközi szabadkőművességben és a nemzetközi marxizmusban jelölték meg.

A gondolat egyik magyarországi kifejtője, Somogyi István A szabadkőmívesség igazi arca című 1929-es műve szerint a trianoni döntést egy 1917 tavaszi párizsi szabadkőműves világkonferencián készítették elő. Egyetértőn idézi Prohászka Ottokárt: „Sok embernek be volt kötve a szeme, s nem látta a szabadkőművesség igazi ábrázatát. Azt mondták nekik, hogy ártatlan, jótékonykodó gyülekezet. Most már reméljük (…) látják, hogy internacionális, defetista banda, mely gyűlöli az Egyházat, tárt kaput nyit a zsidó inváziónak és tapossa a keresztény nemzeti tradíciókat…”. Számos idézetet hozhatnánk fel a hitleri propaganda és a szabadkőművességet a destruktív zsidósághoz és a kommunistákhoz kapcsoló magyarországi állásfoglalások hasonlóságainak bizonyítására. Kurt Rosten írja például a náci Németországban félhivatalosnak számító művében, A nemzetiszocializmus ABC-jében: „A kommunizmus szellemi megalkotója a zsidó-szabadkőműves Karl Marx-Mardochai, A tőke című művében, amelyet a nemzetközi zsidó szabad-kőműves páholy felkérésére… írt, alkotta meg a kommunizmus alapjait.” Magyarországon a két világháború között ez az érvelés többnyire a szélsőjobboldali radikális ellenzék, és nem a kormányzat szellemi fegyvertárához tartozott.

Szociálpszichológiai aspektusból nézve azonban e mechanizmusok a politikai hatókör nagyságától függetlenül egyformán működnek. A „kényszerű oktulajdonítás” a háborús vereségért, a nemzet megalázatásáért, minden felelősséget a bűnbakra terhel. A nemzeti erő, a társadalmi kohézió újraélesztéséhez kitűnő eszköznek kínálkozik a zsidó–szabadkőműves–kommunista összeesküvés ellenségképe. Ez egy csekély számú, de jól felismerhető kisebbség („törpe minoritás”) a társadalmon belül, és ha a társadalmat nyomasztó felelősséget sikerül neki tulajdonítani, a nemzet többsége felmentődik a tényleges vagy vélt bűn alól.

Értelmezések

Az értelmezés fogalmi kereteinek formálása során igen hasznos lehet a magyar zsidóságot diszkrimináló törvények kidolgozásában és politikai, társadalmi elfogadtatásában igen aktív szerepet játszó újságíró és politikus (és bizonyára ezért is keveset idézett) Makkai János Politika Isten rabságában című 1943-ban megjelent könyvében bevezetett fogalom, az „értelemsüketség”. Makkai szerint a politikai hiedelmek gyermekbetegségei mind közös eredőből, az érzelmek túltengéséből és az értelem fejletlen, alárendelt, lényeg nélküli állapotban való tartásából származnak. A hiedelem gyermekkorában az érzelem túlteng, az értelem alig jut benne szerephez. Az értelem teljesen csenevész, a hívő tömeg pedig mohó a cselekvésben – nyilvánvaló tehát, hogy ostobaságokat kell elkövetnie. A politikai hiedelem leggyakoribb gyermekbetegsége az „értelemsüketség”, amely alatt azt a pszichotikus állapotot kell érteni, amikor a hívő annyira a hiedelmet alkotó érzelmeinek szuggesztiója alatt áll, hogy teljesen képtelen az önkritikára, a más irányú értelmi behatások elfogadására. Nem ért meg semmit, ami nem vágyainak és akaratának kedves és megfelelő, ellenben mindent kritika nélkül elhisz és követ mindent, ami érzelmei alátámasztására alkalmas. Makkai szerint ezek a tömegeket mozgósító érzelmek a rajongás, a gyűlölet és a félelem.

Sokat tanulhatunk az összeesküvés-elméletek vizsgálatakor Bibó Istvántól is, aki a „közösségi hisztéria” fogalmát vezette be. A közösségi hisztéria kiindulópontja a közösséget megrázkódtató történelmi tapasztalat. Ennek következménye olyan politikai bénultság, zsákutca, amely elsősorban arra irányul, hogy a közösség 100 százalékos garanciát kapjon arra, hogy a megrázkódtató történelmi tapasztalat nem ismétlődhet meg. Mindez a gondolkodás megbénulását eredményezi.

Az összeesküvés-elméletek keletkezése nem társadalmi betegség, hanem az érdekek által mozgatott történelmi folyamatok természetes része, leginkább bonyolult válsághelyzetek természetes velejárója. Nem jobb- vagy baloldali ideológia, hanem sajátos gondolkodási mechanizmus, amely a legkülönbözőbb típusú eszmerendszerekbe épülhet be, és bármelyiket radikális, szélsőséges, destruktív irányba sodorhatja a múltban ugyanúgy, mint a jelenben.

Forrás: BBC History

Pók Attila