A szomorú bogár kalandjai - Hetedik fejezet

A szomorú bogár kalandjai

Hetedik fejezet

 A diadalmenet, amelynek minden lépése félrecsúszott

A Harmatos Puszta Szabadcsapat másnap reggel – vagyis pontosan tizenhét perccel az emberi beavatkozás után – elindult diadalmenetben vissza a táborába.

Legalábbis a kapitány szerint. Valójában inkább egy zavaros, ragadós, kótyagos menetelésről volt szó, ahol mindenki más irányba próbált haladni.

A kapitány katonás rendben vezette a csapatot, minden második lépésnél elcsúszva egy cukorkristályon.

– Jobbra át! – kiáltotta, és mindannyian balra borultak.

– Balra át! – tette hozzá, mire mindenki jobbra hasalt.

– Ez fegyelem kérdése! – hirdette büszkén, miközben a potroha tetején csúszott előre, mint egy rovarszán.

A szúnyog még mindig a saját szívókáját próbálta kihúzni a kristályból, amit magával cipelt. Ez miatt úgy nézett ki, mintha egy cukorfalat vezette volna pórázon.

– Lám, megszelídítettem az édes molekulát! – jelentette be fennhangon. – Lovaggá kérek előléptetést!

A szitakötő időről-időre megállt, és megpróbált tüzet rakni a cukorból, hogy a menetet „ünnepélyes fáklyafény” kísérje. Az eredmény: három füstölgő potroh és egy félrecsúszott tábortűz, amit végül a seregély taposott el.

A seregély ugyanis a menettel nem törődött: ő az út menti összes bogarat megette, amelyik nem szaladt el időben. Mire a tábor közelébe értek, a seregély potroha úgy nézett ki, mint egy túltöltött bőrönd.

És végül ott kullogott a szomorú bogár, aki az egész diadalmenet alatt egyetlen szót sem szólt, csak nézte a többieket, és halkan jegyezte meg magának:

– Hát, ha ez a győzelem, akkor a vereség bizonyára sokkal tisztességesebb.

Amikor megérkeztek a pitypanggyökér alatti főhadiszállásra, a szabadcsapat ünnepélyesen bevonult.

A zászló – ami addigra félig megégett pókháló volt – lecsüngött, de a kapitány így is harsogta:

– Hősi roham, dicsőséges győzelem, és hadizsákmány!

– Hol a zsákmány? – kérdezte egy kíváncsi bolha a tömegből.

A kapitány zavartan köhintett.

– Hát… az elpárolgott.

– Megettem – szólalt meg a seregély tele szájjal, majd eldőlt, mint egy zsák.

Mégis, a táborban kitört az ünneplés. Mindenki lelkes volt, mert mégiscsak hazahozták az életüket. A cukorrészeg rovarok egy darabig énekeltek, majd összeestek, és mélyen aludtak, mint akik legalább egy birodalmat hódítottak meg.

Csak a szomorú bogár maradt ébren.

Felnézett a holdfényben csillogó harmatcseppre, és így szólt magában:

– Egy diadal, amelyben mindenki ragad, csak az emlék nem.

És ezzel végleg eldőlt: az ő kalandjai még messze nem értek véget.