(A.K. András.) - A háború dicsőítése

(A.K. András.)

A háború dicsőítése

.

– Csend legyen már! A kutya úristenit neki. 

Kiabált ki ablakából egy éltes öregember.

– Az ember a saját hangját se hallja, úgy zsibonganak!

– Bujon vissza a lyukba Tata! Senki sem kérdezte a véleményét. Szabad országban élünk és senki sem mondhatja meg nekünk, mit tehetünk és mit nem!

– Na várjon csak! Majd mindjárt lemegyek. Akkor majd elmegy a jókedve!

– Ha lejön, akkor majd vissza is megy Papa!

A nagyhangú, fiatalokból álló társaság jót nevetett az öregen, majd folytatták a heves diskurzust. Átbeszélték a napi ideológiai, politikai és nagyhatalmi, szerintük lényeges kérdéseket. Minden téma szóba került, minden, ami szemét csak a médiából ömlik. Kóla, csípsz, energiaital, papírzacskóban dobozos sör. Közben ment a snapszer parti. Elmúlt már este fél kilenc, és ezen a környéken ilyenkor már csend és nyugalom az úr. De nem most. Most fennhangon megy a vita, a diskurzus. Amerika, Oroszország, a Nátó. Mindkét oldalról, akárcsak egy papagáj a jól betanított szöveget, ezek a szinte még gyerekek mondták vissza a propaganda híreket. Minden oldalról, minden verzióját. Volt köztük, sajnos többségben, háborúpárti és olyan, aki ellenezte azt. Már el is feledkeztek az öregről, mikor kinyílt a száz évnél is idősebb társasház ódon kétszárnyú kapuja. Kulcs csörrent és egy idős ember lépet ki rajta. Bottal a kezében, arra támaszkodott. Legalább negyvenéves, régi vágású ódivatú zakóban, élére vasalt nadrággal, még a szocializmusban divatos kalappal a fején. Elindult a parkba, a fiatalok által összetolt fapadok, és a majd hatvanéves, jobb napokat is megélt rönkfaasztal felé. Ahol a fiatalokból álló társaság hangoskodott. Lassan, kimérten ám de határozott léptekkel. Tökéletes és elegáns megjelenésére a társaság hirtelen elhallgatott amikor odaért. Határozott hangon rákérdezett.

– Nos! Melyikük is mondta? Tudják? Azt, hogy szabad országban él! – Pillanatnyi hatásszünet következett, majd folytatta. – Na meg azt, hogy senki se mondja meg maguknak, mit tehetnek és mit nem.

– Én voltam.

Válaszolt szemtelenül az egyik nagyhangú suhanc, hogy a szeme se rebbent. Akkor az öreg odasétált közvetlen elé és a szemébe nézve határozottan, korát meghazudtoló baritonnal válaszolt a suhancnak. 

– Te! Te fiam! Te csak azért élsz szabad országban, mert én, és a hozzám hasonló hazafik azért a vérünket ontottuk! – Botjával fenyegetően a mellkasa felé mutatott. – És nem! Te és ez az elkényeztetett galeri, nem tehet meg akármit!  – A Kis társaság köreiben megfagyott a levegő. Az öreg körbe nézett, megemelte a kalapját, elköszönt. – Ajánlom magamat. Nyugodalmas jó éjszakát maguknak. És most már kuss legyen!

Bár az öreget szemmel láthatóan egy szellő is felboríthatta volna, most irgalmatlan erőt sugárzott magából. A kis társaság elhallgatott, az öreg kényelmesen a botjára támaszkodva elindult visszafelé. A nagyhangú suhanc megalázva érezte magát. Mert ez a múmiának öltözött vén fószer leradírozta, lefokozta őt a társaság hangadója szerepből. Ezt nem hagyhatja annyiban!

– Mégis ki mondja?! Ki az, aki megszabhatja nekünk mikor mit tehetünk?!

Ekkor olyan történt, amire senki sem számított. Az öreg, mint a villám fordult meg és botjával a suhancot mellkason taszította, hogy az hátrafelé le is fordult volna a háttámla nélküli padról, ha a másik kezével meg nem ragadja a vállát. Szorítása akár a satu! A nagyhangú meghökkent.

– Én mondtam magának! Bognár István főhadnagy. Ezt a rangot nem iskolában szereztem, és nem a haverok intézték! Végig harcoltam egy világháborút. Egy nőt szerettem és igen, embert is öltem! Fegyverrel, késsel és puszta kézzel is!

Hangjától, annak baritonjától, erejétől zenget a környék. 

– Isten óvja meg magát annak csak a töredékétől is, amit én átéltem, leküzdöttem, magam alá gyűrtem!

Akkor lehalkult és elengedte a falfehér fiatalt. Megigazította ruháját és megpacskolta barátságosan a vállát. 

– Maguk, maguk erről nem tehetnek. Magukat becsapták. Magukat félrevezették. Hazudtak és most is hazudnak maguknak. Jó éjszakát.

Elindult vissza a százévesnél is idősebb ház, és a hatalmas ódon kétszárnyú kapu felé. Döbbent csend maradt utána csak. Akkor az egyik tizenéves leány szólalt meg. 

– Bácsi. Elnézést, ha hangosak voltunk. Nem akartunk zajongani. Nem akartunk zavarni senkit sem. Csak beszélgettünk. 

Az megtorpant, és mosollyal a szája szegletében válaszolt kedvesen.

– Tudom. Tudom kedvesem. Tudja, nem is az zavarja a fület, ha kissé hangosabban és lelkesebben beszélgetnek. Azzal csupán életet hoznak ezek közé a sokat látott szomorú falak közé. Annak még egy ilyen vén csont mint én is örül. Melegséggel tölti el a szívet, ha a fiatalokat halljuk csacsogni. Hanem amiről beszélnek! Na igen. Az! Az az igazi gyilkos. Mert a jövőjüket öli meg. 

Akkor az előbbi suhanc szólt hozzá, sokkal tisztelet tudóbban, mint pár perce.

– Ez az aktuálpolitika. Erről egyszerűen muszáj beszélnünk.

– Politika! Lárifári. Dehogy muszáj! Tudja fiatalember, a mi időnkben ezeket az állítólagos politikusokat, csak haszonleső gyilkosoknak hívtuk. Most se más a helyzet. Oldaltól függetlenül, mind egytől egyig általunk fizetett munkanélküli. 

– Miért mondta, hogy becsapnak minket?

Kérdezte egy vékonyka, fiú kinézetű, majdhogynem lánnyá maszkírozott suhanc, aki szinte még gyermek.

– Mert ez az igazság. Önök itt mind azt hiszik, az élet fekete és fehér. Nincsenek benne árnyalatok. Valaki vagy jó, vagy rossz. Az igazság ennél sokkal árnyaltabb, összetettebb. Mindennek van egy nézőpontja, akár több is. Amíg saját maguk meg nem tapasztalják, addig nem fogják tudni miről is beszélek.

– Ezt most nem értem.  – Szólt halkan egy csupa feketébe öltözött piercinges és tetovált lány. 

– Ott a háború, amiről olyan szenvedéllyel beszélnek. Fogalmuk sincs róla, mit is jelent ez a szó valójában.

– Emberek halnak meg. – Válaszolt az előbbi szemtelen fiatal. 

– Nem. Nem ezt jelenti. Emberek mindig is haltak meg és fognak is. Most, ebben a pillanatban is meghalt valaki, valahol.

– Ez olyan közhelyes.

– No persze. Önöknek és még sokaknak. Én ott voltam. Én átéltem. Én harcoltam. Én öltem is. Akarják tudni, mi is az a háború? Első kézből elmondhatom. Tabuk, finomítások és titkolózások nélkül.  Akarják?

– Engem érdekelne.

– Naná!

– Engem is. 

– Engem is, igen.

– Ja, jöhet.

– Szerintem is elmondhatná mit is jelent az ön szempontjából. – Válaszolt a teljesen feketébe öltözött leány. – Mindenkit érdekelne.

– Jó. Helyes. Mindenkinek van egy szempontja. Legyen hát. Mondjuk snapszerezés közben mesélhetnék, ha megengedik, hogy beszálljak.

– Tud kártyázni?

– Ugye ezt csak viccből kérdezte tőlem kis hölgy? Annak idején éjszakákat kártyáztunk át, beszélgetve akár csak önök.

– Rendben. Ha nem fél, hogy veszít. – Mosolyodott el a szemtelen.

– Legyen. Két parti.

Rövid ismerkedés után hamar helyett szorítottak Bognár István valamikori főhadnagynak. Keverték, osztották a lapokat, mikor ő belekezdett a mesélésbe.

– Nos, huszonhétben születtem. Tizenkét éves voltam mikor kitört az a francos háború. Persze, mindenki az ideológiákról beszélt és még a csapból is a propaganda folyt. Naná, hogy szó sem volt semmi olyasmiről, amiket állítottak. Minden csak az üzletről szólt. Mert a háború rendkívül jövedelmező üzlet. Mi magyarok eleinte nem sokat éreztünk belőle, aztán Magyarország rá két évre, egy meleg nyári napon lépett be a második világháborúba. Akkor még Szovjetunió is volt. De ez nem is lényeges. Megúsztam a sorozást, mert még csak tizennégy éves voltam. Aztán tizenhat se, mikor kényszer soroztak. Másfél évet harcoltam a fronton, az első vonalban. Csak az isteni gondviselésnek és a szerencsémnek köszönhettem, hogy túléltem. Mikor rájöttem, mi az amit védek, dezertáltam és egy partizáncsapathoz csapódva már a németek ellen tettük, amit tudtunk. De ez sem lényeges. Az ember teszi a dolgát, ennyi. Negyvennégy telének végén lettem partizán és negyvenöt április negyedikén értük el a magyar határt. Az oroszokkal karöltve, kiverve a németeket. Fogalmunk sem volt, hogy a háborúnak vége, legalábbis magyar részről. Mindaddig míg Németország, május első hetében meg nem adta magát feltétel nélkül.

– Ez nagyon gáz. Hogyhogy nem tudott senki se róla, hogy a háborúnak vége?

– Kihasználták, hogy a hírek szinte egyáltalán nem jutnak el hozzánk. Kihasználtak mindenkit. A politika és a háború már csak ilyen. Nincs benne sem emberség, sem tisztelet, sem pedig tisztesség. Ez volt akkor és higgyétek el ez van most is. Snapszer!

– Ezt mégis hogyan?!

– Ezt nem hiszem el!

– Pedig ez snapszer. Na ki kever? Még egy parti vissza van. 

– Majd én keverek. Folytassa István bácsi.

– Jó a memóriája kisasszony. Nos, nem töri órát akarok tartani maguknak. Az önök generációjának sok dologról fogalma sincs. Tizennyolc voltam, mikor hazaértem és szinte azonnal egybekeltünk Margittal, gyermekkori szerelmemmel. Évekig bújtatták a szülei a pincében, egy elfalazott részen.

– Miért kellett bújtatni? Zsidó volt?

– Nem. Magyar lány volt. Nagyon szép magyar lány és nálam egy évvel idősebb. Ez az egyik arca a háborúnak, amit nem ismertek. Látjátok azt a fát. Ott azt a vastagot! 

– Igen, látjuk. 

– Margitnak a húga, a barátnői közül sokan és még több elfogott lány végezte ott, hatalmas kínok közepette élete utolsó perceit. 

– Megölték őket?

– Háború volt. Nem egyszerűen megölték, hanem halálra erőszakolták őket. Nem volt ritka, hogy nem lehetett látni a sor végét, annyi katona várta, hogy kedvét lelhesse benne. Persze, egy tizenhárom éves lánynak nem kellett sok. Hamar elvérzett. Ám de volt, aki hajnalig is életben maradt. S mikor végeztek vele, egyszerűen tarkón lőtték.

– Igen, az iskolában tanultunk a németek kegyetlenkedéséiről. Bár ilyen részleteket nem mondtak el nekünk.

– Volt, hogy ezt a szülők szeme láttára tették. Majd lelőtték őket. De ne higgyétek, hogy az oroszok, vagy a magyar nyilasok jobbak voltak. Egy frászt! Gyermek, nő, anya, öregasszony. Mindegy volt nekik. Nem egyszer előfordul, hogy kisfiukkal tették ugyanezt. Vagy meglett felnőtt embereket kötöztek ki és vertek halálra. Vagy locsoltak le benzinnel és felgyújtották őket. Fogadásokat kötve, hány métert tud futni a fáklyaként égő, még élő ember.

– Ez borzasztó!

– Ez a háború.

– De azóta már vannak nemzetközi egyezmények!

– Igen, vannak. Szerinted, ha senki sincs, aki ezeket betartassa, te mit gondolsz? Téged nem kötöznének ugyanahhoz a fához ki? Ugye-ugye gyermekem. Nem mernél rá fogadni.

– Ettől kiráz a hideg.

– És ez, csupán egyetlen dolog, amit a háború jelent. Tudják mi az éhezni? Fázni? Félni? Rettegni? Nem csak úgy éhesnek lenni, hanem mikor a hasa felpuffad az éhségtől és ecet szagú a lehelete. Amikor már egy hete nem székelt, mert nincs mit. Nincs tiszta víz, a pocsolyából kell inni. Abból a pocsolyából, amibe már más belevizelt, amiben rothadó emberi tetemek fekszenek. Igen. A Háborúban nincs, aki a halottakat eltemesse. Nincs élelem, nincs víz, nincs áram. Nincs fűtés, se semmi, ami kényelmet visz az életbe. Nincs vetett ágy, nincs hol laknia az embernek. Télen se! Amikor elgondolkozik azon, hogy a friss hullából kivág egy darabot és megsüti, megeszi.

– Ez borzasztó.

– Na igen, ezt nem mondják el azok, akik a nyálukat fröcsögtetve uszítanak. Mert nem ők, és nem a rokonaik mennek a frontra, hanem maguk. A feláldozhatók, a pórnép, a senki névtelen emberek! Hogy aztán egy árokparton a holló és a róka lakjon jól a testükből. A háborúban nincs romantika. Nincs benne semmi szépség és nincs benne semmi sem, ami hazafias. A háború színtiszta üzlet. A hazug propagandát hallják éjjel és nappal mindenhonnan és ezt a szájukba rágott maszlagot mondják vissza, egymással is vitába szállva. Ezt nevezik politikának, amit kizárólag maguknak szántak. Természetesen, van másfajta politika is. Az amerikai elnök és a ruszkiké is dúsgazdag lesz az önök szenvedése által, ám de ők sohasem fognak harcolni egymással. 

– Ez így, annyira…annyira kiábrándító.

– Igen. A kegyetlen igazság mezítelen. Nincs szépen becsomagolva, se szépen felöltöztetve. Volt már valaha átázva a cipőjük? Gondolom igen. Nos, gondoljon bele, mínusz öt fok van, maga egy sáros árokban bujkál egy nehéz és jéghideg fegyverrel a kézben, szakadó esőben még éjjel is. Nincs vége sose, és nem tud se meg szárítkozni, se megmelegedni, se pihenni, aludni egyet. Ha éhes, nincs mit ennie. Fásult és ideges, mert hetek óta nem evet és mindenfelé patkányok rohangálnak, halálos kórokat terjesztve. Miközben robbanások és lövések zaja tart ébren minden embert, oldaltól függetlenül. És nem tudhatja, melyik golyó sivító hurrogása lesz az utolsó, amit hall, mielőtt mellkason találja az. Ha szerencséje van, fejbe, vagy szívbe kapja azt. Mert bárhol is találja el, menthetetlenül halott. Ha nem az végez magukkal, végez a vérmérgezés, a sebláz vagy a tífusz, vagy éppen a fekete halál, a pestis. Minden ellenük lesz és nincs segítség. Nincs szünet vagy könyörület. Aki nő vagy lány, gyermeket fog szülni, ha akarja, ha nem! Nem tudva ki az apja. Vagy ha tudja is, nem lehet benne biztos él e vagy már meghalt. Ha szerencséje van, a szülésbe nem hal bele, de a baba szinte biztosan nem marad meg. Csak a legszerencsésebb családok maradnak együtt. Ám de bármikor elveszítheti testvérét, anyáját, az apját! Barátját, férjét, rokonait. Ezért mondtam, hazudtak maguknak. Nem árulják el a valóságot, mert akkor épeszű ember azonnal elzavarná őket onnét, ahová befészkelték magukat ezek a politikusok. Na, úgy látom ez a második parti meghalt, nincs értelme folytatni. Elköszönők önöktől. Elvégre már kilencvennyolc éves vagyok és ez már nekem nagyon megterhelő.

Az öregúr halkan elindult haza és a kis társaság egyetlen szó nélkül maradt, szinte mozdulatlanul.

– Azért büszke vagyok magukra egy kicsit. Nem a számítógép előtt ülnek, és próbálnak gondolkozni. Ráadásul, meghallgattak egy ilyen ostoba vénembert is mint én. Talán, talán nincs minden elveszve.

– István bácsi. – Szólalt meg, a szemtelen, most tisztelettel nézve az öregre. – Kérdezhetek valamit?

– Akkor, mikor ott volt, nem félt?

– De édes fiam, rettegtem. Tizennégy éves korom óta rettegésben élek. 

– Amikor idejött hozzánk, akkor? Merthogy mi reagálhattunk volna másképpen is.

– De édes fiam, hiszen nem vagyok mai gyerek se ostoba. De tudod, a félelemnek nem szabad megengedni, hogy az irányítsa tetteinket és gondolatainkat. Azt meg végképpen nem, hogy irányítsa a sorsunkat, a jövőjüket. A bátorság nem azt jelenti, hogy nem fél az ember. Hanem azt, hogy annak ellenére, hogy fél, kiáll magáért, az elveiért és a többi emberért. 

Halkan dongva csukódott be a majd százéves hatalmas kétszárnyú kapu bal fele. Nem folytatódott a beszélgetés és már senkit sem érdekelt az aktuálpolitika. A szinte még gyermekek, suhancok, tizenévesek egymás után álltak fel és indultak haza. Halkan, megrendülve az igazság súlyától. Aznap éjjel a kilencvennyolc éves Bognár István, a valamikori főhadnagy, mosolyogva aludt el, végleg. Lelke megnyugvást keresve kereste az ő Margitját, már odaát.

.

.

.

Vége…

.

.

.

A képet a mesterséges intelligencia segítségével alkotta a szerző