Erdős Sándor - Az ajtó

Erdős Sándor

Az ajtó

A régi városi könyvtár pincéjét már évek óta nem használta senki. A lépcső rozsdás korlátja csípős szagú nedvességtől csillogott, a falakon penész és régi, megszáradt pókhálók tapadtak. A helyet csak egyetlen ember látogatta: Kovách Máté, a könyvtár új gondnoka.

Máté mindig is szerette a magányt, azokat a zugokat, ahol a múlt vastagon ülepedett a levegőre. Amikor először lement a pincébe, a kulcscsomója remegett a kezében, de nem a félelemtől — inkább valami megmagyarázhatatlan izgalomtól. A légkör olyan volt, mint egy elfeledett álom: fojtott, suttogó, kíváncsi.

A pince mélyén, a régi kazánház mellett, egy ajtót talált. Nem szerepelt a tervrajzokon, pedig a könyvtár épületét 1892-ben építették, és minden részletét gondosan dokumentálták. Az ajtó fekete volt, fémes, mint egy széf fedele, de középen aranyszínű díszítések futottak rajta — nem díszes vonalak, inkább valami írás, amit nem tudott elolvasni.

Próbált rajta kulcsot, feszítőt, még kalapácsot is, de az ajtó meg sem rezzent. Aztán, harmadik éjszaka, mikor újra lement, nyitva találta.

A rés mögül halvány fény szivárgott. Nem sárga, nem fehér, hanem valami furcsa, kékes árnyalat — mintha a levegő maga világítana. Máté óvatosan belesett.

A túloldalon nem pince volt. Egy szoba nyílt, csillogó fémburkolattal, a padlón áttetsző üveg, alatta fénylő csövek keringettek valamit. A falakon villódzó szimbólumok, amelyek mozdultak, mintha éltek volna. Az egyik falon pedig... egy képernyő. De nem látta, honnan jön a kép.

A képernyőn egy férfit látott — önmagát.

A jövőbeli Máté nézett vissza rá. Idősebb volt, őszülő halántékkal, beesett arccal. A tekintete üres volt, mint aki már nem lát, csak tud.

— Ne gyere át — mondta a képernyőn keresztül. — Még nem késő.

Máté hátrált, de valami megragadta a tekintetét: a képernyő mögött mozgás volt. A jövőbeli alak mögött árnyak gyűltek, megnyúlt testű, áttetsző lények, mintha füstből és húsból egyszerre álltak volna.

A képernyő hirtelen elsötétült.

Máté elrohant, de a következő nap sem bírta megállni: visszament. Az ajtó ismét zárva volt, ám most belülről dörömböltek. Halkan, szinte kérlelően.

— Engedj vissza... — hallotta a saját hangját.

A hangja. Tökéletesen az övé volt. A szívverése vadul vert, ahogy közelebb hajolt.

— Máté... kinyitottad, és most nem tudom becsukni... — suttogta az a másik ő.

Ekkor valami csúszott végig a résen — egy kéz. Ugyanolyan, mint az övé, csak sápadtabb, áttetszőbb. A körmök feketébe fordultak, mintha üszkösödnének.

Máté hátraugrott, de a kezet nem tudta lerázni: az megfogta a karját, hidegen, vasmarkolattal. Aztán az ajtó teljesen kitárult.

A túloldalon nem volt szoba többé. Csak fény. Fény, amiben arcok úsztak, torz, sikoltó arcok. Egy pillanatra felismerte saját jövőbeli önmagát köztük, száját tátva, mintha örökké kiáltana.

Aztán minden elsötétült.

---

Amikor a könyvtárat hónapokkal később újra átvizsgálták, a gondnok eltűnését rutinszerűen jegyezték fel. A pince ajtaját leláncolták, pecséttel zárták.

De néha, az éjszakai takarítók szerint, onnan lentről halvány fényt látnak kiszivárogni. És ha az ember egészen közel hajol a hideg fémhez, hallhatja, ahogy valaki halkan, türelmesen kopog:

— Engedj vissza.