Erdős Sándor - A Latrinaszolga éjszakája

Erdős Sándor

A Latrinaszolga éjszakája

Az Undor Mestere

Vannak, akik a bűztől menekülnek; én benne éltem, s talán belőle is születtem. Gyermekkorom óta a város méhének legsötétebb zugait ismertem: a szennyárkokat, a csatornákat, a latrinákat. Az emberek, kik nappal keresztet vetettek, ha rám néztek, éjjel titkon nekem köszönhették tiszta udvaraikat és illatos hálókamráikat. A szenny – ez volt az én mesterségem, és én, alázatosan, de megvetve, el is fogadtam sorsomat.

Sosem ismertem apámat. Anyám azt mondta, a pestis vitte el, mikor még csecsemő voltam, de a piaci asszonyok mást suttogtak: hogy apám maga volt a városi dögkutak őre, s hogy egy napon a föld nyelte el, mert túl mélyre hajolt a rothadásba. „Vér nem válik vízzé” – mondta egyszer egy pap, mikor elűzött a templom küszöbéről, ahol vizet kértem. Azóta tudtam: bennem is a mocsok vére kering.

Az éjszaka volt az én napom. Amikor a harang tizenkettőt ütött, és a koldusok is nyugovóra tértek, én akkor indultam útnak, vállamon a vödörrel, kezemben a hosszúnyelű vaslapáttal. Az utcákon ilyenkor csak a patkányok mocorogtak és az őrjáratok lámpásai táncoltak. A sötétségben minden ház egyformának tűnt, de én ismertem mindegyik titkát: tudtam, melyik ablak mögött rejtőzik paráznaság, hol bűzlik a gyónatlan bűn, s hol lakik az, aki magát szentnek hiszi.

Egy éjjelen, midőn a hold alig derengett a város falai fölött, egy különös levelet találtam a küszöbömön. A pergamenen vörös pecsét díszelgett: egy holló koponyát tartott csőrében. A sorok, melyek alatta álltak, remegő kézzel íródtak, mégis különös eleganciával:

„A Szent Ilona utcában, a kolostor mögött álló házban sürgős tisztogatás vár. Csak éjfél után jöjj. Arany jutalom.”

Nem kérdeztem. A szegény ember sosem kérdez.

A város legősibb negyedébe vezetett utam. A házak itt egymásnak dőltek, mintha a saját bűneik súlya alatt roskadoznának. A Szent Ilona utca szűk sikátorrá vékonyodott, s végül egy fekete kapuhoz vezetett. A kapu rozsdás zsanérjai önmaguktól megmozdultak, mikor hozzáértem.

Bent félhomály uralkodott. A levegő állott volt, s valami ismeretlen, édeskés illat terjengett – nem az, melyhez hozzászoktam, hanem valami, ami egyszerre vonzott és taszított. A ház belseje elhagyatottnak tűnt, de éreztem, hogy nem vagyok egyedül.

A pince felől halk csobbanás és egy furcsa, hörgő nesz hallatszott. Amint közelebb léptem, a falakon mintha nedvesség gyöngyözött volna, s a kövek színe sötétebb volt a megszokottnál.

A lépcső alján egy ajtó állt, és a küszöbön egy vödör – tisztán, üresen, mintha várna. Mikor lehajoltam érte, egy csepp fekete folyadék hullott a fejemre a mennyezetről. Nem víz volt. Sűrűbb, melegebb, és az illata… az emberi testé, mikor már elfelejtett lélegezni.

Ekkor hallottam először a hangot.

„Te is közéjük tartozol…”

Nem tudtam, honnan jön. Visszhangzott a falakról, s végül úgy tűnt, belülről hallom – nem a fülemmel, hanem az elmémmel. A levegő hűvös lett, s a lámpásom fénye remegni kezdett.

Aztán megláttam a szemeket.

A latrina mélyéről, a sötétségből egy arc nézett rám. Előbb csak a körvonalait láttam, aztán a szemüregeket – fekete üregeket, melyekbe mintha a pokol maga fújna leheletet.

A testem mozdulni sem bírt. A szemek mintha megkötöztek volna. A száj lassan kinyílt, és egyetlen szó, alig hallható, de végtelenül tiszta hang szállt fel a sötétségből:

„Bűn.”

A falakon nedves foltok jelentek meg, alakot öltve: arcokat formáltak, mindegyik ismerős volt. A város lakói, azoké, akiknek a házához évek óta jártam. Arcuk torz volt, szemük üres, s ajkukról lassan szivárgott a fekete lé.

 „Tisztíts meg minket…” – suttogták kórusban.

A világ elmosódott. A lámpásom kialudt, s én térdre estem. A sötétség ekkor mozdult meg – élőn, lélegzőn, mint egy lény. A hideg valami végigkúszott a lábamon, majd a mellkasomon, s mikor elérte a torkom, éreztem, hogy lélegezni sem tudok.

Egy pillanatra megpillantottam a vödröt. Már nem volt üres. A fekete anyag lassan hullámzott benne, s a felszínén mintha arcom tükröződött volna – de nem az én arcom. Egy másiké. Azé, aki a mélyből nézett rám.

Amikor magamhoz tértem, hajnal pírja derengett a város tornyai fölött. A fekete ház eltűnt. Csak egy omladozó falmaradvány állt ott, ahol előző éjjel jártam. A földön azonban ott feküdt a vödröm – tele sötét, olajszerű folyadékkal. A tetején egyetlen aranyérme úszott.

Elvittem. Azt mondják, aznap éjjel a folyó vize megfeketedett, s a kolostor udvarán a kútból bűzös gőz tört fel. A város papjai azt hirdették, démon szabadult el. Én tudtam, hogy a démon már régen köztük élt.

Az éjszaka óta nem alszom. Ha lehunyom a szemem, újra látom a mélység arcát, s hallom a hangot:

 „Te üríted a bűnt… de ki üríti a tiedet?”

A válasz talán ott van, a föld alatt. Ott, ahol minden ember egyforma lesz végül. Ott, ahol az undor már nem választ el, hanem egyesít.

És néha, mikor a város elcsendesül, és a hold újra alacsonyan áll, hallom, ahogy valami kaparja a földet odalent.

És én tudom – a munka még nem ért véget.