Erdős Sándor - A szomorú bogár kalandjai - Tizedik fejezet

Erdős Sándor

A szomorú bogár kalandjai

Tizedik fejezet

A méhbrigád bevonulása

A pitypanggyökér alatti zűrzavart egyszerre harsány, fegyelmezett zümmögés vágta ketté. Olyan volt, mintha egy katonazenekar próbált volna egyszerre trombitálni, dobolni és léghajókat indítani.

A Méhbrigád közeledett.

Elöl haladt a parancsnok, egy szigorú tekintetű darázsméretű méh, akinek a csíkjai olyan egyenesek voltak, mintha mindennap vonalzóval igazította volna őket. A szárnyát fényesre polírozta a reggeli harmat, és minden mozdulatából sütött a hivatalos hatósági önbizalom.

– Figyelem, bogarak és egyéb kétes rovarok! – harsogta. – A Harmatos Puszta Szabadcsapat a méhköztársaság területén tartózkodik engedély nélkül, és ezzel megsérti a Cukorkészletek Védelméről szóló 37. számú rendeletet!

A kapitány kihúzta magát.

– Mi hősök vagyunk! Legyőztük az óriási kezet! –

– Legfeljebb lecsúszott magáról – jegyezte meg félhangon a szomorú bogár, de ezt senki nem hallotta, vagy inkább mindenki úgy tett, mintha nem hallotta volna.

A méhbrigád sorfalat állt. Pontosan, mint a katonák: mindegyik ugyanúgy zümmögött, ugyanúgy csapta a szárnyát, és ugyanúgy meredt a kócos társaságra.

– Hol a cukor? – kérdezte a méhparancsnok, és tekintete végigsiklott a társaságon.

A seregély nyelt egy nagyot.

– Én… én biztosítékoltam a készletet.

– Más szóval megette – fordította le a szomorú bogár.

A méhparancsnok szeme összeszűkült.

– Ez lopás a köztársaság kincstárából! – kiáltotta. – A méhbrigád jogában áll letartóztatni mindenkit, aki cukorral visszaél!

A kapitány ekkor megpróbálta menteni a helyzetet:

– Kérem, mi nem visszaéltünk vele, hanem hősiesen elfogyasztottuk. Ez… stratégiai evés volt!

A szúnyog közbeszólt:

– Engem előléptettek cukorlovaggá!

– Kitől? – kérdezte a méhparancsnok hidegen.

– Magamtól. De rendkívül szigorú voltam!

A szitakötő eközben megpróbálta szimbolikus fáklyaként lángra gyújtani az egyik méhet, de csak a saját szárnyát kapta el megint, amitől gyanús karamellillat kezdett terjengeni.

A méhbrigád sorai megfeszültek. Egyetlen vezényszóra készültek lerohanni a szabadcsapatot.

A szomorú bogár azonban előrelépett.

– Ha engem elvisznek, mint kabalát… talán a többiek szabadon maradhatnak.

Mindenki ránézett, és először életükben nem kinevették, hanem csöndben maradtak.

Mert valahogy érezték, hogy ebben a bogárban több szomorúság van, mint amennyit egy méhköztársasági bíróság valaha is ki tudna bírni.

A méhparancsnok elgondolkodott.

– Talán… talán a kabalának valóban hasznát vehetnénk. A hadseregnek szüksége van ilyesfajta… depressziós jelképerejére.

És a szomorú bogár sorsa ismét új irányt vett: most a méhbrigád kezdte kinézni magának.