Erdős Sándor - A tizenötödik macska

Erdős Sándor

A tizenötödik macska

A macskák mindig is gyanúsak voltak Ellie számára. Nem félt tőlük — legalábbis ezt mondta magának —, de volt bennük valami… idegenszerű. Nem az a fajta idegenség, amit egy másik kontinensről származó állatban érez az ember, hanem valami hidegebb, mélyebbről jövő, valami, ami túlmutat az élet megszokott rendjén.

A ház, ahová Ellie költözött, több mint száz éves volt. Az ingatlanügynök csak annyit mondott: „Régi, de masszív. Jó csontjai vannak.” Csakhogy a falak nem csupán fát és téglát rejtettek — hanem emlékeket is. Olyan emlékeket, amelyek néha neszeztek a padláson, vagy halkan dörmögtek a pincében, mintha a múlt nem akart volna teljesen elmenni.

Az első macska két héttel a beköltözés után jelent meg. Fekete volt, akár az éjszaka, és a szeme olyan zölden izzott, mintha valami belső fény forrása lenne. Ellie azt hitte, valaki háziállata lehet, és etetni kezdte. Másnap újabb macska jött. Aztán megint egy. A harmadik nap reggelén már hét macska ült a tornácon, csendben, mozdulatlanul, mintha valamit várnának.

A szomszéd, egy öregasszony, aki úgy nézett ki, mint akit a szél fújt össze és a nap szárított meg, egyszer csak odajött.

— Ne etesse őket — mondta. — Ha egyszer elkezdi, nem mennek el többé.

— Csak kóbor macskák, semmi különös — felelte Ellie.

Az asszony tekintete sötétebb lett, mint a ház árnyékos verandaoszlopa.

— Nem kóborok. Ők azok, akik visszajönnek.

Aznap éjjel Ellie furcsa zajra ébredt. Kaparászás jött a falból, mintha valaki — vagy valami — be akarna jutni. A macskák a ház körül gyűltek, tucatnyi zölden izzó szem a sötétben. És a hang... olyan volt, mint egy kórus, de mégsem. Mintha egyszerre száz suttogás próbált volna elmondani egy nevet, de a szó végül elhalt, mielőtt bárki meghallhatta volna.

Reggel a ház mögött egy régi sírkövet talált, félig a földbe süllyedve. A kőre egyetlen szó volt vésve: Bastet. Az egyiptomi macskaistennő neve.

A tizenharmadik napon, amikor a macskák már annyian voltak, hogy Ellie alig mert kilépni az ajtón, a fekete macska — az első — felmászott az ölébe, és mélyen a szemébe nézett. Abban a pillanatban Ellie hirtelen megértette, mit mondanak a suttogások. Nem emberi szavak voltak, hanem valami ősibb, valami, ami túl régi volt ahhoz, hogy kimondják.

A ház körül a levegő megfagyott. A szobák falaiban újra kaparászás hallatszott, most már belülről. A macskák egyszerre kezdtek dorombolni, mélyen, monoton, hipnotikus ritmusban. Ellie érezte, hogy valami mozog a bőre alatt, mintha a testében is válaszolna a hangra.

Másnap a postás egy üres házat talált. Az ajtó nyitva állt, a konyhaasztalon pedig egy tál tej maradt érintetlenül. A verandán tizenhárom macska ült csendben, egymás mellett, a szemükben különös, átható fény vibrált.

Amikor a rendőrök később átkutatták a házat, a pincében egy régi freskóra bukkantak. A kép egy nőalakot ábrázolt, akit körülvettek a macskák. A nő szemei zölden ragyogtak. A felirat alatta:

Ők sosem mennek el. Csak visszatérnek.

És azon az éjjelen, amikor a hold teljessé vált, a tizenharmadik macska újra megjelent a verandán. A szeme zölden égett, és ha valaki elég közel merészkedett, a tekintetében láthatta Ellie arcát — halványan, mégis kétségtelenül.

Dorombolt.

És várt.

  Amikor Ellie először kinyitotta a szemét, nem tudta, hol van. A ház körvonalai ugyanazok voltak, de valahogy… elcsúszott minden. A fény másképp tört meg a falakon, a levegő nehezebb volt, s a színek tompábbak, mintha egy régi fényképen lenne.

A macskák is ott voltak. Tizenhárom, mint korábban — de most nem hús-vér állatok voltak. A szőrük nem árnyékot vetett, hanem elnyelte azt. Dorombolásuk nem hang volt, hanem rezgés, amely Ellie mellkasán belül vibrált.

– Hol vagyok? – kérdezte, de a hangja nem tört elő a torkából.

A fekete macska — az első — elé lépett, és a szemei lassan megnyíltak, mint két smaragdkapu.

– Ott, ahol mindig is voltál – válaszolta egy hang. Nem szóval, hanem gondolattal. – Csak eddig nem láttad.

Ellie hátranézett. Az ablakon túl nem volt ég, csak szürke köd, amely mozgott, lélegzett, mint valami élő dolog. Néha alakok tűntek fel benne: arcok, árnyak, macskaszemek.

A ház falai suttogtak. Nem a szél miatt — hanem mert a falak maguk beszéltek. Minden deszka, minden tégla egy-egy történetet hordozott, és most mindet egyszerre próbálták elmondani.

Ellie ekkor meglátott valamit a nappaliban: egy tükör, amit korábban sosem vett észre. A kerete sötét volt, mintha korommal vonták volna be. A tükörben nem önmagát látta, hanem a régi házat — abban a világban, amelyet elhagyott. Ott volt a tornác, a tál tej, és a tizenhárom macska… de a ház üresen állt.

A fekete macska lassan a vállára ugrott.

– Az élők világa csak a felszín, Ellie. A miénk mélyebben van. Itt maradnak mindazok, akiket a macskák kiválasztanak.

Ellie szíve hevesen vert. – Miért én?

A macska feje oldalra billent.

– Mert hallottad a hívást. Mert nem féltél tőlünk, csak hittél bennünk.

Ekkor a szoba sarkaiban mozgás támadt. Az árnyékok sűrűsödtek, formát öltöttek — emberek alakját, rég elfeledett arcokét, akik egykor ebben a házban éltek. Néhányan a macskákat simogatták, mások csak némán figyelték Elliet.

– Mindannyian választottak voltunk – mondta a fekete macska. – Őrzők a két világ között. És most te is közénk tartozol.

Ellie körbenézett. A tükörben újra megpillantotta a verandát — és a saját arcát. Csakhogy most a szemei zölden világítottak, mint a macskákéi.

Dorombolás hangja töltötte be a teret.

A padló remegett, a falak sóhajtottak, a világ két rétege lassan összeolvadt.

Kint, az élők világában, az öregasszony a ház előtt állt, kezében egy marék hamuval.

– Még egy visszatért – suttogta. – A ház most már éhesebb, mint valaha.

És a verandán, a tizenharmadik macska helyén, egy új ült.

Fehér volt, a szemei zölden égtek.

És ha valaki elég közel hajolt volna hozzá, hallhatta volna, ahogy egy női hang halkan suttog:

 „Én vagyok Ellie.”

Az öregasszony neve Martha Crowley volt, bár a faluban csak „Macskás Martának” hívták. Nem sértődött meg rajta. A nevek olyanok, mint a por a régi házakban: lerakódnak, és idővel a fal részévé válnak.

Martha már régóta tudta, hogy a ház a dombon nem üres. Soha nem is volt az. Ő még kislányként hallotta először a történetet a nagyanyjától: hogy a házat egy bizonyos Eleanor Huxley építtette 1889-ben, amikor a férje a bányában meghalt. A nő megtört volt, és valamit — vagy valakit — vissza akart hozni.

A legenda szerint Eleanor Egyiptomból hozott haza egy fekete macskát, amelyet a helyiek Bastet szent állatának tartottak. A macska soha nem öregedett, és akire ránézett, az többé nem volt ugyanaz.

Martha évtizedek óta figyelte a házat. Látta, ahogy a lakók jöttek-mentek. Mindig ugyanaz a minta: valaki beköltözött, etette a macskákat, aztán… eltűnt. És minden eltűnés után eggyel több macska ült a tornácon.

Most tizenhárom volt.

De nem sokáig.

Aznap este Martha elővette a régi ládát, amelyet a nagyanyja hagyott rá. A ládában csak néhány dolog volt: egy gyertyacsonk, egy kőből faragott Bastet-szobrocska, és egy könyv, amelyet senki nem mert hangosan elolvasni. A borítón egyetlen szó állt: „Visszatérés.”

Martha tudta, hogy minden hetvenedik évben újra felnyílik a kapu. A ház akkor éhezik meg igazán. És most, hogy Ellie eltűnt, a ház ismét élt.

Lement a dombra, kezében a gyertya. A macskák követték. Nem neszeltek, nem nyávogtak — csak suhantak utána, mint fekete füst.

Amikor a verandára lépett, a ház sóhajtott. A deszkák alig hallhatóan megmozdultak, mintha felismernék őt. Martha meggyújtotta a gyertyát, és letette a küszöbre.

– Eleanor Huxley, mutasd meg magad.

A láng felerősödött, és a ház falain árnyékok jelentek meg: egy nő alakja, aki karjában egy macskát tartott. A nő arca ismerős volt — ugyanaz, mint Ellie-é, csak halványabb, időtlenebb.

– Mindig visszatérnek – szólt a hang a falakból. – Mert valaki mindig eteti őket.

Martha megemelte a Bastet-szobrot, és halkan mormolni kezdett. A macskák elnémultak, figyeltek.

– Nem ma, te szörnyeteg. Nem ma.

De a ház nevetett. Mély, recsegő hangon, mint a föld, amikor megnyílik.

A tornácon a macskák egyszerre fordították fejüket Martha felé. A szemeik egy pillanatra összefolytak zöld fényben, és valami áttört a falakon — valami hideg, idegen.

A nő még próbálta tartani a szobrot, de a láng hirtelen kialudt. A ház újra csendes lett.

A macskák eltűntek.

Másnap a postás ismét arra járt. Látta, hogy a verandán most már tizennégy macska ül.

Az egyik fehér volt, a szemei zölden égtek.

A másik — egy apró, ráncos, öreg macska — barna szőrű, és a nyakában egy rozsdás medál lógott, amire ez volt vésve:

M. C.

És amikor a postás elment, az új macska halkan dorombolni kezdett, mélyen, suttogva, mintha a föld alól jönne a hang.

 „Nem ma… de majd legközelebb.”

1889. október 31.

A dombon álló ház akkor még új volt, és a frissen vágott fák illata keveredett a nyirkos, őszi levegővel. Eleanor Huxley az ablaknál ült, kezében egy megsárgult levéllel. A férje, Thomas, a bányában halt meg. Legalábbis ezt mondták. A testét sosem találták meg, csak a sisakját és egy törött zsebtükröt, amelybe mély karcolások voltak vésve: „Nem egyedül vagyunk itt.”

Eleanor három hónapig nem szólt senkihez. A szolgákat elküldte, az ételhez alig nyúlt. Csak az éjszakákat élte túl valahogy — suttogásokkal, amelyek a ház körül keringtek, mintha valaki a nevére várna.

Aztán egy nap idegen érkezett. Egy magas, sovány férfi, akinek a ruhája poros volt, és az arca olyan, mintha soha nem látott volna napfényt. A neve Mr. Kheper. Legalábbis ezt mondta. Azt is mondta, Egyiptomból jött.

A férfi hozott magával egy ládát, és amikor kinyitotta, egy fekete macska nézett ki belőle. Szemei zölden világítottak a gyertyafényben.

– „Ő nem közönséges állat, Mrs. Huxley” – mondta a férfi. – „Ő látja a határt. És ha elég bátor, hogy kövesse, visszaviheti onnan, akit elveszített.”

Eleanor nem kérdezte, mennyibe kerül. Csak bólintott.

Aznap éjjel a macska a férje íróasztalára ugrott, és lefeküdt a zsebtükör mellé. Eleanor a tükörbe nézett, és először nem látott mást, csak a saját könnyeit. Aztán — egy árnyékot. Egy alakot, aki pontosan úgy állt, mint Thomas, a szemében az a fáradt tekintet, amit mindig munka után viselt.

– Thomas? – suttogta Eleanor.

A tükör remegett. A macska dorombolni kezdett, mélyen, fémes hangon.

Aztán a tükör felülete megrepedt — de a másik oldalról. Mintha valaki belülről akarna kijutni.

Másnap reggel Eleanor az ablakban állt, és mosolygott. A macska a lábához dörgölőzött. A szemei sötétebbek voltak, mint korábban.

A szomszéd, aki látogatóba jött, később azt mondta, hogy a nő mellett egy férfi árnyékát is látta, de amikor belépett a házba, senki nem volt ott.

Ettől a naptól fogva Eleanor minden este gyertyát gyújtott, és a macska mindig ott ült a láng mellett. A tükör előtt beszélt valakihez. Suttogott, nevetett, néha sírt is.

A házban ekkor kezdődtek a hangok. A szolgák, akiket visszahívott, azt mondták, éjjelente lépteket hallanak a padláson, és a falak néha lélegeznek.

Eleanor csak ennyit mondott nekik:

– „Nem kell félni. Csak a határ mozdul.”

Egy reggel a szobalány üres szobát talált. Eleanor eltűnt. A tükör szilánkokra tört, és a macska sehol nem volt. Csak a padlón feküdt egyetlen hajszál: hosszú, vörös — Eleanor haja.

A ház azóta éhes.

És minden alkalommal, amikor valaki eteti a macskákat, a történet újrakezdődik.

A ház több mint százharminc éve állt a dombon, és senki sem lakott benne több mint néhány hónapnál. A falubeliek kerülték, a gyerekek is csak távolról mertek kaviccsal célba dobni az ablakokat. Aki mégis odament, soha nem volt többé ugyanaz.

Dr. Samuel Carter nem hitt a legendákban. Parapszichológus volt, de nem az a fajta, aki szellemekkel beszélgetett; ő a jelenségeket akarta megérteni. Tudományos alapon.

A hírhedt „Macskás ház” pedig tökéletes terepnek ígérkezett a következő kutatásához.

Október 31-én érkezett.

A naplemente vérvörös volt, mintha maga az ég figyelmeztette volna, hogy forduljon vissza.

A házban por lepte be a bútorokat, de a levegőben valami ismeretlen illat kavargott — égett gyertya, régi könyv, és… szőr. Macskaszőr.

A tornácon tizennégy macska ült. Mozdulatlanul.

Mindegyik szeme zölden égett, akár foszforeszkáló lámpák egy kihunyt világban.

Carter bekapcsolta a diktafonját.

– „2023. október 31. Első megfigyelés. Tizennégy macska. Feltételezem, helyi hiedelemhez köthető anomália.”

Ahogy belépett, a ház halkan zúgni kezdett, mintha a falakban áram futna. A hőmérséklet öt fokot esett.

A nappaliban egy tükör állt. Régi, repedt, de még tartotta magát.

A keret alján egy vésett név: Eleanor Huxley.

Carter a tükör elé lépett. A levegő sűrű lett, a diktafon sistergett, mintha valaki más is megszólalna a háttérben.

Aztán a tükörben nem önmagát látta.

Egy nő állt ott. Fiatal, hosszú vörös hajjal. Az arca halvány, a szemei zölden világítottak.

Mögötte egy másik nő is feltűnt — öreg, ráncos, mégis ismerős: Martha Crowley.

Aztán egy harmadik: Ellie, aki már nem volt egészen ember.

A hangok egyszerre szólaltak meg.

– „Nem érted, Samuel. A ház nem kísértetjárta. A ház maga a határ.”

– „Mi őrizzük.”

– „És most te is velünk maradsz.”

Carter hátrált, de a padló alól kaparászás jött. A macskák a verandáról beözönlöttek, hangtalanul, mint folyó árnyék. Körülvették őt, és a szemeik egyszerre villantak fel — tizennégy zöld láng, mint egy szertartás lángjai.

A tükör felülete hullámzani kezdett, mint egy víztócsa. Carter a saját tükörképét látta újra, de a szemében most már zöld fény égett.

A diktafon a földre esett, és utoljára ez a hang rögzült rajta:

 „Nem kutatod többé. Te vagy a jelenség.”

Másnap a ház ismét csendes volt.

A tornácon most tizenöt macska ült. A legújabb fekete volt, nyakában egy ezüstmedállal, amibe egy apró betű volt vésve:

S. C.

Aznap este a falubeliek látták, hogy a ház ablakai zölden izzanak, mintha belülről gyertyák százai lobognának.

De senki sem ment közelebb.

Mert már tudták, amit mindenki tud a környéken:

A macskák nem csak látják a határt.

Ők őrzik is.

És ha egyszer eteted őket —

akkor már nem az ő vendégük leszel.

Hanem az övék.