Bolovits Gábor Bolyx - Repedt udvar

Bolovits Gábor Bolyx 

Repedt udvar

Az éjszaka nálunk nem repül,

csak csúszik előre, mint egy víztől felpuhult kapualj,

ami minden hangra lassan enged egy centit,

mintha be akarna férni a mellkas mögé.

A város nem beszél, csak csöpög,

nyirkos ereszekből hull alá a múlt.

A lépteid tompán zörrennek,

mintha kavicsokat görgetne benned valaki.

A kezed hűvös volt, mint az ablakpárkány télen,

én pedig azt hittem, ha megérintem,

lelassul bennünk valami,

de csak átsiklott rajtam,

mintha porcelánt próbálnék tartani vizes tenyérrel.

A saroknál a lámpa nem hívott,

csak ingadozott,

mint egy fáradt szemhéj, ami már nem tart sokáig.

A járdaszélen elromlott táskák hevertek,

bennük elfelejtett hétköznapokkal.

A tekintetedben nem fény derengett,

inkább egy kihűlt udvar,

ahol régen dolgoztak emberek,

de már csak a por emlékszik rájuk.

Az érintésed nem mart,

csak odaszáradt a bőrömre,

mint a nedvesség a korlátra eső után.

Lemosni próbáltuk egymást,

de a víz mindig felhozott valamit,

amit nem akartunk látni.

Amikor elindultunk,

a házak úgy hajoltak fölénk,

mint befejezetlen mondatok,

amik nem tudják, hová vezetnek.

A szobában tompa fény reszketett,

nem követte a mozdulatainkat,

csak figyelt, mintha attól félne,

hogy beomlik, ha közelebb lépünk.

A tested nem volt makulátlan,

de valahogy őszinte,

mint egy elhasznált rongy,

amiben még ott a tegnap illata.

A végén már nem maradt jel,

csak egy lassú huzat,

ami végigszaladt a padlón,

mintha keresné azt,

amit mi már rég nem merünk megnevezni.