Erdős Sándor - A csillag ragyogása

Erdős Sándor

A csillag ragyogása

A puszták fölött már harmadszor hasadt meg az ég bíborpalástja, s a kelő nap sugarai olyan fénnyel öntötték el a sivatagos vidéket, mintha az Úr színarany ecsettel érintette volna a dombokat. A föld még aludt, a levegőben azonban valami különös áramlott: a csodavárás édes, kimondhatatlan sejtelme.

A távolban egy férfi alakja bontakozott ki, amint lassú, de bizonyos léptekkel haladt előre. Botjára támaszkodva vezette a szelíd, de kissé csökönyös szamarat, melynek hátán egy fiatal asszony ült. Ruhája egyszerű volt, tekintete azonban békét árasztott, olyat, amilyet emberi kéz alkotása még sohasem adott a világnak.

Az égbolt magasán egy csillag ragyogott – nem is csillag talán, inkább egy mennyei mécses, mely az Örökkévaló akaratából született, hogy utat mutasson azoknak, akiknek lépései most már történelembe fonódnak.

– Ne félj, Mária – szólt a férfi halkan, de olyan szilárdsággal, ahogyan csak az tud beszélni, akit az Úr választott ki egy feladat teljesítésére. – Betlehem már nincs messze. A város kőfalai ott pihennek a dombok között, mint egy álmos hajnalban derengő erőd.

– Nem félek, József – felelte az asszony mosollyal, amelyen átsütött mindaz, ami előtt még a legnagyobb királyok is meghajoltak volna: a remény és a hit diadala. – Mert aki bennem növekszik, annak útjait az ég vezérli.

A szél halkan susogott körülöttük, mintha maga a természet is óhajtotta volna, hogy e két vándort gyöngéd dallal kísérje végig. A messzeségben feltárult Betlehem: kőházai úgy sorakoztak egymás mögött, mintha egy ősöreg kéz raktározta volna őket a hegyoldalba, emlékként régmúlt századokról.

A város felett pedig a csillag fénye egyre erősebben tündökölt – mintha maga a menny nyitotta volna meg kapuját, hogy a fény túlcsorduljon a világra.

És ahogy közeledtek, a vidék szinte megváltozott körülöttük. A dombok mélyén megbúvó barlangok sötétje barátságosabb lett, a levegő tisztább, a föld puhább. A természet ismerte már az ígéretet, mely hamarosan beteljesül.

József megállt egy alacsony sziklapárkányon, ahonnan a várost teljes pompájában láthatták.

– Lám, Mária – mondta –, az Úr csillagot adott fölénk. Mutatja az utat, hogy hová kell mennünk.

Mária tekintete a fénybe merült. Szíve olyan csendesen vert, hogy a világ zajai mind elenyésztek benne. Tudta: a csoda már úton van.

És így indultak tovább – két egyszerű vándor, akiket a gondviselés küldött a világba, hogy elhozzák azt a fényt, mely immár kétezer éve világít minden ember szívében.

A csillag ragyogott. Az éj pedig – bár még el sem érkezett – már kezdett ünneplőbe öltözni. Mert a világ, akár akarta, akár nem, egy új kezdet hajnalára ébredt. A szeretet hajnalára.

S azóta, minden advent idején, amikor megpihen a lélek, s a tél csendje beborítja a földet, ugyanaz a fény lobban fel az égen – az a csillag, amely először mutatta az utat egy szamár hátán ülő asszonynak és a mellette lépdelő férfinak.

A csoda pedig – miként akkor – ma is azok szívében születik újjá, akik hisznek benne.