Erdős Sándor - Füstbe ment terv – újragondolva

Erdős Sándor

Füstbe ment terv – újragondolva

Az egész úton hazafelé – mely út egyébként a Magyar Királyi Porfelhőgyár támogatásával készült, mert olyan porvihar kavargott, hogy a saját lovamat se láttam – azon gondolkodtam, hogyan fogom majd szólítani rég nem látott anyámat. A gondolkodás azonban veszélyes sport a pusztán: az ember könnyen belegyalogol egy vakondtúrásba, de én hősiesen vállaltam a kockázatot.

„Anyám! Kincsem! Légy üdvözölve!” – gondoltam először, de ezt már korábban elsütöttem egy vámhivatalnoknak, és rettenetesen félreértette.

„Drága jó anyácskám!” – ez viszont túl érzelmesnek tűnt attól a fiútól, akit gyerekkorában csak úgy nevezett, „az a kis csibész, akinek a hangja még az ördögöt is kormosítja”.

Végül arra jutottam, hogy majd improvizálok. Ez mindig beválik, különösen ha az embernek fogalma sincs, mit fog mondani.

A szekér alattam vágtatott, de közben úgy éreztem, mintha megállt volna az idő – ami csak azért nem volt igaz, mert a bakon ülő kocsis, bizonyos Káposztás Pista, félóránként felordított:

– Ha még egyszer mozdulatlanul mered maga elé, lelököm, mert azt hiszem, meghalt, és akkor nekem kell a maga helyére ülnöm, amit én határozottan nem akarok!

Így hát időnként megmozdultam, hogy életjeleket adjak. Közben annyi kedves gondolat jutott eszembe, hogy ha mindet felírnám, tízkötetes mű lenne „A fiú, aki hazament” címmel, s már most biztos vagyok benne, hogy Bukarestben betiltanák erkölcsi okokból.

Amikor végre megérkeztünk, leszálltam – vagy inkább leestem – a szekérről, és egyenesen a kis ház felé vettem az irányt. Nem azért, mert ott volt anyám, hanem mert másik épület nem volt a környéken.

Beléptem.

A szoba ugyanaz volt, mint régen: a falon a régi lófej alakú horpadás, amit még én hagytam ott egy félresikerült gyerekkori lovaglási kísérlet során; a sarokban a fonott kosár, amelyben egyszerre lakhattak a macskák és a kamatlábra adott kenyerem; s a szekrény tetején az a vázátlan virág, amely minden napáram idejére elszáradt, de anyám szerint „csak visszafogottan él”.

Ahogy toppantam, anyám úgy röppent felém, mintha egész életében ezt próbálta volna gyakorolni, csak eddig rossz irányba indult.

– Fiam! – kiáltotta.

– Any…! – kezdtem volna, de nem fejeztem be.

Mert abban a pillanatban, amikor átöleltem, rájöttem: mindegy, mit mondok. Anyámnak nem a szavaim kellettek, hanem én. Éppen így csüngtem rajta, mint egy megbicsaklott gyümölcs egy vihar után: kicsit ütődötten, kicsit szótlanul, de teljes szeretettel.

És ott, abban a kis szobában, ahol még a pókháló is ismerős volt, egyszerre minden tervem füstbe ment.

De először az életben ez nem zavart.

Mert volt valaki, akinek már az is elég volt, hogy egyáltalán hazamentem.