Erdős Sándor - Gyertyák között

Erdős Sándor

Gyertyák között

A kolostor elhagyott kápolnájában csend honolt, olyanféle csend, amelyet csak a gyertyák halk sercegése tör meg. A lángok könnyed árnyjátékot vetettek a kőfalakra, és a fény tánca lassan körbefonta őket, mintha maga a hely is lélegzett volna velük.

Léa ujjai finoman siklottak végig a hideg kőperemen, miközben lassan felnézett a mellette álló nőre. Mira alakja a gyertyafényben olyan volt, mintha a fényből született volna: vöröses haja lágyan omlott a vállára, ruhája pedig úgy simult rá, mintha régi istennők ruhájából szőtték volna.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Mira halkan, mégis olyan erővel, hogy Léa szíve beleremegett.

Léa elmosolyodott. – Már régen biztos voltam benne. Csak most mertem kimondani.

A nő letérdelt előtte, nem alávetésből, sokkal inkább tiszteletből és gyengédségből. Kezét óvatosan Mira tenyerére tette, mintha attól félne, hogy a másik elillanhat, mint a füst a láng fölött.

Mira letekintett rá, és arcán olyasféle melegség jelent meg, amelyről Léa azt hitte, csak legendákban létezik. A kápolna régi freskói, a megkopott oszlopok és a világító gyertyák mind háttérbe szorultak mögöttük – most csak ők voltak, kettőjük közös lélegzése, csendes remegése.

– Amikor először megláttalak – szólalt meg Mira –, azt hittem, képzelődöm. Azt hittem, valami, ami ennyire szép, nem érintheti meg a valóságot.

Léa megszorította a kezét.

– Pedig itt vagyok.

Mira lassan lehajolt hozzá, homlokukat egymásnak támasztották. A pillanat olyan törékeny volt, mintha egyetlen hangos sóhaj összetörhetné, de egyikük sem akarta megtörni. A gyertyák fénye körbefonta őket, mint egy láthatatlan oltalmazó kar.

– Ha maradsz… – súgta Mira.

– Veled maradok – felelte Léa egyszerűen, és ebben a mondatban benne volt minden ígéret, amit szavakba lehet önteni.

Mira ekkor megsimította Léa arcát, ujjaival végigkövette az arccsontja ívét, a mozdulat pedig olyan gyengéd volt, hogy Léa megborzongott. A világ most már nem volt több, mint két kéz, két lélegzet és két szív, amelyek végre megtalálták egymást.

A kápolnában a gyertyák tovább égtek, fényükben két nő állt – és tudták, hogy amit találtak, az nem csupán egy pillanat, hanem valami, amiért megéri újra és újra visszatérni a fénybe.

 A kápolna ajtaja nyikordulva zárult mögöttük, amikor kéz a kézben kiléptek a folyosóra. A hideg levegő hirtelen érte őket, de egyikük sem engedte el a másik kezét. A mécsesek halvány fénye végigkúszott a köveken, és minden apró visszhang olyan volt, mintha a falak maguk is tudnák a titkukat.

– Soha nem jártam még itt – mondta Léa halkan, mintha a hangos szó tiszteletlenség lenne. – Azt hittem, a kolostor elhagyatott.

– Régen valóban az volt – felelte Mira. – De én… gyakran jövök ide. A csend miatt. A fény miatt. Mert itt olyan, mintha minden gond lelassulna.

Léa mosolygott. – És most már értem, miért.

 Ahogy a folyosó végén egy széles boltívhez értek, a fény kitágult. Egy hatalmas, kupolás terem nyílt meg előttük, amelyet a falak mentén sorakozó mécsesek fénye aranyszínűre festett. A mennyezetről por szállingózott lassan, mintha apró csillagok lebegnének közöttük.

– A visszhangok terme – súgta Mira, és Léa érezte, hogy a nő hangja kissé megváltozik. – Itt minden szó… valahogy tisztább.

Léa lépett egyet a terem közepére, és kíváncsian megszólalt:

– Mira.

A hangja lágyan visszapattant a falakról, majd újra és újra: Mira… Mira… Mira…

Mintha a terem maga is elismételte volna a nevét.

Mira lassan követte őt, ruhája selymes suhogással ért a padlóhoz. Amikor odaért Léához, a két nő egymás felé fordult. A mécsesek fénye finoman megcsillant Mira haján, és Léa hirtelen úgy érezte, mintha valami időtlen helyen állnának — ahol nem számít múlt, jövő, csak az, ami most történik.

– Mondd ki még egyszer – kérte Mira, de most már nem a visszhangok miatt. – Azt, hogy velem maradsz.

Léa közelebb lépett hozzá, és apró, lassú mozdulattal végigsimított Mira karján, mintha így akarná biztosítani, hogy a nő testével együtt a lelke is megérzi.

– Veled maradok – mondta, és amikor a terem visszhangja elismételte a szavakat, úgy hangzott, mintha maga a világ is megerősítené az ígéretet.

Mira ekkor gyengéden átölelte. Nem sietve, nem sóvárgóan — inkább úgy, ahogy azok ölelik egymást, akik tudják, hogy valami fontos, valami törékeny születik közöttük. Léa a vállára hajtotta a fejét, és érezte Mira halk, nyugodt lélegzetét.

– Szeretném, ha ez a pillanat örökké tartana – mondta Mira.

– Akkor tartsuk meg – felelte Léa. – Amíg csak lehet.

És ott, a visszhangok között, a fényben, amely óvón körülölelte őket, a két nő először érezte igazán, hogy nemcsak egymás mellett állnak — hanem egymás felé tartanak.

 A kolostor hátsó traktusában, a vörös kőfal mögött, amelyet már benőtt a borostyán, egy rejtett kert feküdt. Mira ritkán mutatta meg bárkinek – talán azért, mert a hely túlságosan is személyes volt számára. De azon az estén, amikor a mécsesek fénye már lassan kialudt mögöttük, és a visszhangok terme elcsendesedett, kézen fogta Léát.

– Szeretnék valamit mutatni – mondta halkan.

A kert ajtaja nyikorgott, ahogy kitárta. Belül puha alkonyi fény fogadta őket: a bokrok és a fák meghajoltak az esti szélben, a levegőben jázmin illata terjengett, és a hold ezüst csíkot rajzolt a kavicsos ösvényre.

Léa úgy érezte, mintha egy másik világba lépne át. Egy olyan világba, amit Mira csak neki nyit meg.

– Ez gyönyörű… – suttogta.

– Minden este ide jövök – felelte Mira. – Azt hiszem… vártam rá, hogy egyszer ne egyedül legyek itt.

Léa felé fordult. A holdfény megvilágította a nő arcát, és az a maga csendes szépségével úgy ragyogott, mintha a fény nem kívülről, hanem belülről érkezne.

– Most már nem vagy egyedül – mondta Léa.

Lassan közelebb léptek egymáshoz. Nem volt benne bizonytalanság, sem sietség – két ember, akik végre megengedik maguknak azt, amit a szívük már régóta tudott.

Mira ujjai finoman érintették Léa arcát, mintha először simítana végig egy törékeny ereklyén. Léa lehunyta a szemét, és az érintésből olyan melegség áradt, amely mélyebben hatolt, mint bármi eddig.

– Olyan régen szerettem volna megérinteni így – vallotta be Mira remegő hangon.

Léa megszorította a kezét.

– Akkor érints meg. Most már szabad.

A kertben minden elcsendesült. A jázmin illata körbefonta őket, a levelek susogása távoli altatódalnak tűnt. Mira közelebb hajolt, és homlokukat összefűzte, mintha ezzel pecsételnék meg azt, amit egyikük sem mert kimondani a világ előtt, de ki mert a holdnak, a kertnek és egymásnak.

A csók, amely végül kibontakozott köztük, lassú és gyengéd volt. Nem a szenvedély lobbant fel benne, hanem a felismerés: hogy amit kerestek, azt most megtalálták. Hogy a magányos évek, a félrenézések és elhallgatott érzések mind idáig vezettek.

Léa karja Mira dereka köré fonódott, Mira pedig finoman a vállára támaszkodott, mintha abban a pillanatban végre letette volna a világ súlyát. A két test közeledett, de nem mohón – inkább úgy, mint két dallam, amelyek éppen harmóniába simulnak.

– Mira… – suttogta Léa.

– Itt vagyok – felelte Mira. – És maradok.

A kertben, a holdfény alatt, összeölelkezve álltak. A beteljesülés nem volt több, mint megérkezni egymáshoz – de nem is volt kevesebb.

A világ lassan eltűnt, és csak ők ketten maradtak: két szív, két lélek, akik végre nem féltek attól, mit jelent szeretni.