Erdős Sándor A lélekkufár II. - Szilánkos Tükör

Erdős Sándor

A lélekkufár II. - Szilánkos Tükör

A lápvidék fölött ekkor már teljesen kibontakozott a hajnal: vörös és bíbor foszlányok úsztak a lassan szétterülő köd fölött, mintha az ég is sejtette volna, hogy Moergan kunyhójában ismét változás történt. A keretek mélyén új hang kavargott, nyugtalan, félkész, mint aki még nem tanulta meg, hogy a falaknak is van füle.

Moergan lassan visszaült az asztalhoz. A viaszkéz a helyén maradt, de mintha reszketett volna, mintha az új lélek megjelenése felébresztett volna valami rég eltemetett emléket.

Ekkor tompa koppanás hallatszott a kunyhó falán. Egyetlen hang, tompa és szilánkos, mint a megtört csonté.

Moergan arctalan mosollyal pillantott fel.

— Ritka vendég.

A kunyhó ajtaja nem nyílt ki. Ehelyett az egyik keret rezdült meg, épp a koponyaszerű gyermek portréja mellett. A vászon mögül karistoló hang szivárgott elő, mint amikor egy penge óvatosan érinti az üveget.

Moergan felállt, és végigsimított csontos ujjával a keret szélein.

— Tudom, hogy ébren vagy — mondta halkan. — Jelentést tettél.

A keretben a sápadt, torz arc megrándult, majd villanásnyi időre eltűnt. A vászon mögül mély üreg tátongott, mintha a festék teljesen visszahúzódott volna a semmibe.

A kunyhó hátsó falán ekkor apró rés támadt. Lassan, hangtalanul. A repedés mentén a fa rostjai mintha kifelé kezdtek volna hajlani, mint amikor valaki megpróbál kijutni valami túl szűk helyről.

Egy alak bontakozott ki a falból. Nem húsból volt, nem árnyékból — hanem fényből, de törött fényből. Mintha tükördarabokból állt volna össze. Minden mozdulatánál más arc villant fel rajta: férfiak, nők, gyermekek, mind ismeretlenek, mind rettegők.

A lény a kunyhó közepén állt meg.

— Moergan — szólalt meg töredezett, visszhangzó hangon. — A Gondnok küldött.

Moergan fejét félrehajtotta.

— A Gondnok ritkán zavarja meg a munkámat.

— Mert ritkán okozol rendetlenséget — felelte a szilánkos lény. — De a mai vétel… hibás.

Egy pillanatra csend lett. A keretek egyszerre elnémultak, mintha figyelnének.

— Hibás? — Moergan csontjain halk reccsenés futott végig. — Az alku tiszta volt.

A fénytöredék-lény teste megrázkódott. A benne villódzó arcok mind egyszerre sikoltottak hangtalanul.

— Az emlék, amit elragadtál… nem volt a férfié.

Moergan közelebb lépett, s a viaszkéz ujjai lassan felé fordultak, mintha figyelmeztetni akarnák.

— A lélek maga mondta ki — sziszegte Moergan. — Egy név mindig azé, aki kimondja.

— Nem ez a szabály — recsegte a fénylény. — Egy emlék csak akkor árucikk, ha a tulajdonosa fájdalommal őrzi. De a férfi emléke… másé volt. Valakié, aki még él. Valakié, aki már úton van ide.

Moergan mozdulatlanná dermedt.

A keretek hangtalanul vibrálni kezdtek a falakon, mintha mind egyszerre kaptak volna levegőt.

— Ki az? — kérdezte végül Moergan.

A fénytöredék-lény teste megbomlott egy pillanatra, majd újra összeállt.

— Egy nő. Aki évek óta keresi az elveszett emlékeit. A név, amelyet a férfi kiejtett… az ő volt. És ő követi a hiányt. Már közel jár. A lápvidék felől jön, és düh kíséri.

Moergan csontos keze lassan a viaszkézre simult.

— Egy élő, aki a saját emlékét követi… rég nem láttam ilyet.

— A Gondnok üzeni: a nő nem pusztán keres — mondta a fénylény. — Vissza akarja venni, ami az övé. És ha rád talál, a keretekkel együtt téged is szét fog törni.

A lény teste ekkor megrepedt, mint a túl feszített üveg.

— Az én figyelmeztetésem ennyi volt — tette hozzá. — A többit intézd te.

Azzal visszaolvadt a kunyhó falába, a repedés pedig lassan összezárult mögötte.

A keretek halk, ideges suttogásba kezdtek. A kislány portréja oldalra billent a szögön, mintha menekülne.

Moergan lassan visszaült az asztalhoz, csontjai kísértetiesen koppantak a széken.

— Egy emlék tulajdonosa közeledik — mormolta. — Olyat még nem adtam vissza soha.

A viaszkéz ujjai ekkor egyértelműen megmozdultak.

Mintha azt kérdeznék:

És mi lesz, ha most kell először?