Erdős Sándor - A lélekkufár III. - A néma révész

Erdős Sándor

A lélekkufár III. – A néma révész

A lápvidék mélye sajátos módon lélegzett azon a napon. A köd nem fölfelé gomolygott, hanem mintha a föld alól szivárgott volna elő, lassú pulzálással, mintha a mocsár maga is szívet hordozna valahol az ingovány mélyében. A kunyhó körül a víz felülete nyugtalan fodrokat vetett, bár szél nem járt — ez mindig annak a jele volt, hogy valami közeledik, ami nem tartozik ide.

Moergan az asztalnál ült, és a viaszkéz felett szórakozott lassúsággal mozgatta csontjait. Minden ujjérintésnél halvány vörös fény pislant fel a viaszból, mint egy megfeszített ideg, amely túl közel jár a halott emlékhez.

A keretek mögül sűrű, nyugtalan suttogás szivárgott, ami ritka: a lelkek olykor versengtek figyelméért, de sosem féltek. Most azonban reszketett bennük a festék.

— Csend — förmedt rá Moergan, és a hangja úgy csattant, mintha egy üres kripta zárult volna le hirtelen.

A keretek — a kislány mosolya, a vérfoltos ruhájú nő, a torz férfi — elnémultak.

Aztán jött a kopogás.

Három lassú, szabályos koppanás az ajtón. Nem olyan, mint az előző fenti koppanás, nem olyan, mint a szél, nem olyan, mint a kétségbeesetteké.

Ez a végzet kopogása volt.

Moergan felállt, palástja alatt csontok csörömpöltek.

— A Néma Révész — suttogta. — Ehhez régen volt szerencsém.

Az ajtó lassan, magától tárult ki, pedig senki sem érintette.

A küszöbön egy magas alak állt, fejét mély, árnyékos csuklya fedte. Nem látszott sem arca, sem keze. Csak a lába körül kavargó vízköd árulta el, hogy nem egyszerű halandó. A Révész jelenléte felkavarta a lápot, mintha maga az idő süllyedne bele a lába nyomán.

A lény nem szólalt meg — soha nem tette.

Moergan azonban tudta, hogy miért jött.

— Ő már ideérkezett? — kérdezte halkan. — Az emléktulajdonos.

A Révész lassan biccentett. A mozdulat nyomán végigfutott a kunyhóban egy hideg hullám, ami eloltott minden pislákoló fényt a viaszkéz kivételével.

A lény ezután előhúzott a palástja alól egy tárgyat.

Egy összetört, háromszögletű tükördarabot.

Moergan szeme üresen meredt rá — de a keretekben rögtön felzúgtak a hangok, mintha valami ősi félelem hasított volna végig a festékeken. A kislány portréja elfordult, a torz arcú férfi képe sípoló zörejt hallatott.

A tükördarab belső felszíne egyetlen arcot mutatott: egy nőét. Feszült, kimerült, a szeme alatt fekete árkok, mintha évekig nem aludt volna. A tekintetben azonban ott égett valami makacs, emberi, eltéphetetlen.

— Ő lesz az — suttogta Moergan. — Aki követi az emléket.

A tükördarab hirtelen megremegett, mintha a nő a saját tükréből is keresné Moergant. A Révész némán felemelte, jelezve: ez csak figyelmeztetés.

— Tudom, hogy nem avatkozhattok közvetlenül — felelte Moergan, és visszalépett egy lépést. — De ez a nő… különlegesen erős kötést hordoz. Ha valóban vissza akarja venni az emlékét, akkor…

Nem fejezte be a mondatot.

A Révész egy lassú, kísérteties mozdulattal felé nyújtotta a tükördarabot.

Moergan habozott. Kevés dolog volt, amitől félt, de a tükördarabok — a világ repedései — a leghatalmasabbak közé tartoztak.

Végül mégis átvette.

A tükör hideg volt. Halálhideg. És villanások futottak át rajta, ahogy Moergan csontos ujjai érintették:

Egy kisgyermek nevetése.

Egy vérrel pettyezett szoba.

Egy férfi, aki valaha szeretett volna élni.

És egy nő, aki még mindig tud.

Moergan görcsösen szorította meg a tükörszilánkot, majd lassan felemelte a fejét.

— Ide fog jönni. És ha elér idáig… a kereteket nem fogom tudni megvédeni.

A Révész nem válaszolt — csak megfordult, és hangtalanul kilépett a kunyhóból. Ahogy eltűnt a ködben, a láp mélye megmozdult, mintha valami hatalmas lélegzetet vett volna. A köd összezárult mögötte.

Moergan magára maradt a reszkető keretekkel.

— Fel kell készülnöm — mondta halkan.

A viaszkéz ekkor olyan hirtelen mozdult meg, hogy majdnem leborult az asztalról. A keretek egyszerre kezdtek sikoltani, némán, hangtalan rezgésben, mint sok száz megkínzott torok.

A tükörszilánk fénye egy pillanatra végigsöpört a kunyhón, és megmutatta azt, amit Moergan eddig nem vett észre:

a falak külső oldalán már ott voltak az ujjak nyomai.

Mintha valaki kívülről kapaszkodott volna bele a deszkákba.

Mintha a nő már el is érte a láp szélét.

És közeledett.

És Moergan először érezte azt, amit egy keretkereskedő nem érezhetne:

félelmet.