Erdős Sándor- A lélekkufár IV. - A suttogó fák éjszakája

Erdős Sándor 

A lélekkufár IV.

A Suttogó Fák Éjszakája

A lápvidék éjszakája mindig nedves volt, hideg és ragadós, de azon az estén valami más is felébredt benne. Valami, ami nem tartozott a világ ismert rendjéhez, és amit még a keretekben reszkető lelkek sem mertek megnevezni.

A kunyhót körülvevő fák — a csavarodott törzsű, beteg ágú lápfák — úgy kezdtek hajladozni, mintha láthatatlan kéz feszítette volna őket egyetlen központ felé: Moergan otthona felé. Hangjuk nem hasonlított sem szélre, sem reccsenésre, sem állati neszre. A hang mintha szavakat formázott volna.

Gyere ki.

Gyere… ki…

Add… vissza…

Moergan a tükörszilánkot markolta. A viaszkéz már a földre esett, és görcsösen rángatózott, mintha élne. A keretek ugyanakkor vad, egyre erősödő fényben vibráltak, mint akik félrenyelnek egy szenvedő sóhajt.

A koponyaszerű gyermek portréja hirtelen megrepedt. A vászonon belül az arc eltűnt, és a helyén egy fekete üreg keletkezett.

Moergan hátrahőkölt.

— Ez… lehetetlen — suttogta.

Ekkor öklök csapódtak az ajtóba.

Nem kopogás volt. Nem kérés. Nem emberi jelzés.

Hanem düh.

Az első ütéstől a kunyhó fala megremegett. A másodiktól az egyik polcon álló üveg — benne egy lélek foszlánya — leesett, és szétrobbant a kövezeten. A benne ragadt fény kiszabadult, felvillant… majd valami azonnal elnyelte.

Moergan felkapta a fejét.

A küszöb alatt fekete folyadék kezdett beszivárogni. Nem víz volt, nem is sár. Sokkal inkább emlék. Megdermedt, sűrű emlékfolyam. Úgy hömpölygött, mint a vér, de hideg volt, fagyos, és minden cseppje felszisszent, ahogy a kunyhó padlóját érte.

A keretek sikoltani kezdtek.

Némán, de olyan erővel, hogy a levegő remegett bele.

BUMM.

Újabb csapás az ajtón. A fa megrepedt. A szoba sarkaiban az árnyékok felfigyeltek, megnyúltak, mintha maguk is menekülni akartak volna.

Moergan lassan az ajtóhoz lépett. A palástja alatt csontjai remegtek a feszültségtől. A tükörszilánk fénylő repedéseket vetett a falakra.

A folyadék ekkor hirtelen visszahúzódott, mintha egy mély, torz lélegzet szívná magába.

És minden elcsendesedett.

Egy pillanatra a világ megállt.

Moergan ujjai az ajtódeszkához értek.

Majd a csend mögül megszólalt egy hang.

Nem dühös volt. Nem ordító. Nem emberi.

— Moergan.

A név úgy vágódott a kunyhóba, mintha egy élő állatot csaptak volna a falhoz.

— Add vissza.

A keretek egyszerre fordultak a hang irányába, mint sok száz rettegő szem.

A nő kint állt.

Nem látta Moergan — de a falakon át is érezte jelenlétét. Olyan erős volt, hogy a keretek festékét megbontotta; a kislány portréja körül a vászon meglágyult, mintha hő égetné belülről.

Moergan összepréselte csontos állkapcsát.

— Az emlék… nem térhet vissza — mondta halkan. — Az alku…

A hang újra megjelent. És ezúttal belülről.

Mintha a kunyhó fala szólt volna:

— Nem alkut kötöttem. Hanem elvesztettem. És visszaveszem.

Moergan megfordult.

A hátsó falon lassan ujjak nyomultak át a deszkákon. Először csak a körmök jelentek meg, hosszúak, sárral borítottak, majd a csontos ujjpercek. A fal nem tört be — inkább úgy viselkedett, mint a bőr: engedte, hogy valami kifelé toluljon.

A nőt sosem látta Moergan. De most először egy darabja megjelent: a keze, amelyre emlékek voltak égetve. Valódi, emberi jelenetek apró, torz képei, mintha valaki saját bőrén hordta volna mindazt, amit el akart felejteni.

A kéz átnyúlt a falon.

Majd a kunyhó sarka felé indult — egyenesen a keretek felé.

Moergan felkiáltott:

— Ne érj hozzájuk!

De a kéz már elérte a kislány portréját.

És amint megérintette, a kép felsikoltott — ezúttal nem némán. Az egész kunyhó fémes hangon zúgott, mintha a falakba lépcsőket vernének.

A kislány arca eltorzult. Kifejezéstelen lett. Üres. Mintha valaki kiradírozta volna belőle a lelket.

Moergan először életében hátralépett a félelemtől.

A bőrkéz lassan továbbindult. A következő portré felé.

És közben a nő hangja újra megszólalt, most már egészen közelről, a kunyhó falai közül:

— Mindenki visszakapja, ami az övé.

Még te is, Moergan.

És neked is van egy emléked, amit elrejtettél előlem…

A férfi keretében lévő torz alak hörögni kezdett.

A vászon mögötti üregből fekete füst szivárgott elő.

Moergan ereiben — ha lettek volna — megdermedt volna a vér.

— …az én emlékemet.

A nő ekkor benyúlt a keretbe.

A vászon felrepedt.

Valami olyan bújt elő belőle, amit Moergan évtizedek óta elzárva tartott.

Egy emlék, amelyet még ő sem mert látni.

Valami olyan, amit ő vett el a nőtől — de évekkel ezelőtt. Még az előtt, hogy felismerte volna a fontosságát.

Moergan torkából rekedt hang szakadt fel:

— Nem! Az nem kerülhet elő! Az a keretek egyetlen törvénye szerint sem—!

A nő hangja halkan, hidegen vágta félbe:

— A törvény ma éjjel nem érvényes.

Ma éjjel a saját lelked nyílik ki, Moergan.

És visszaveszem, ami az enyém.

A keretek elkezdtek szétnyílni.

A vásznak mögöttük mind lassan hátrahúzódtak, mintha ajtók tárulnának fel.

A kunyhóban a fény kialudt.

És ami ezután előlépett…

az volt a legfélelmetesebb dolog, amit Moergan valaha látott.

És a nő még mindig csak a küszöbön állt.