Erdős Sándor - Lili

Erdős Sándor

Lili

 A késő délutáni napfény ferdén hasított át a folyosó ablakán, végigsimítva a régi kollégium kopott vakolatát. A levegőben a nyár illata kavargott – meleg, kissé poros, de mégis ígéretekkel teli. A fal mellett álló Lili mellkasa hevesen emelkedett-süllyedt, ahogy próbálta összeszedni a gondolatait. A homlokán hajtincsek tapadtak izgatottan, és minden érzéke azt súgta: most vagy soha.

Mellette Júlia még közelebb hajolt. A lány hosszú, gesztenyebarna haja lágy ívben omlott előre, ahogy két tenyerével Lili arcát fogta. Remegés bujkált az ujjaiban, de a mozdulat mégis gyengéd volt, szinte tisztelettelien óvatos. A pillanat súlya ott feszült kettejük között – nem drámaian, inkább olyan csendesen, ahogy a hullámok érnek partra: elkerülhetetlenül.

– Biztos vagy benne? – lehelt Lili, bár a hangja inkább csak egy visszafojtott érzés volt, semmint kérdés. Tekintete nem távolodni akart – épp ellenkezőleg.

– Évek óta először vagyok benne teljesen – felelte Júlia, és mosoly húzódott a szája sarkába. – Végre nem akarok elbújni.

A következő pillanatban minden egyszerre történt meg és mégis megállt. Júlia ajkai selymesen érintették Liliét, először bizonytalanul, aztán egyre határozottabban, ahogy Lili átfogta a derekát, és magához húzta. A fal hűvöse a hátán éles kontraszt volt Júlia meleg közelségével szemben. Szívük ritmusa összemosódott, mintha egymás mellkasa próbálná diktálni a tempót.

Nem volt ebben a csókban semmi elhamarkodott. Inkább olyan volt, mint amikor két ember a saját félelmein át kapaszkodik egymásba. Mint amikor valaki végre kimondja a kimondhatatlant – nem szóval, hanem egy mozdulattal, amit már régóta hordozott magában.

Amikor elváltak, csak pár centire távolodtak egymástól. Lili érzett egy halk, megkönnyebbült nevetést a mellkasából feltörni.

– Szerinted… ez most megváltoztat mindent? – kérdezte.

– Talán – vont vállat Júlia, és ujjai végigsimítottak Lili kipirult arcán. – De őszintén? Már rég megváltozott. Csak mi futottunk utána.

A napfény lassan elcsúszott a falról, és kettejüket aranyszegéllyel ölelte körbe. A világ nem lett hirtelen más – ugyanúgy zúgtak a távolból az utcák, ugyanúgy nyikorgott a régi épület. De a két lány között valami lágyan, szinte észrevétlenül helyére kattant.

És ez éppen elég volt.