Erdős Sándor - A Múmia, a gyolcs és a zsémbes régésznő

Erdős Sándor

A Múmia, a gyolcs és a zsémbes régésznő

 A Napszúrással Határos Régészeti Esetek Hivatalos Krónikájának egyetlen példányában valahol, egy teveszőrrel kötött lábjegyzetnél szerepel ez a történet—de mivel azt a példányt azóta egy teve megrágta, engedd meg, hogy újra elmeséljem.

A sivatagi éjszaka általában csendes. Legfeljebb a szél panaszkodik arról, hogy homokot kell tolnia állandó túlórában. De Dr. Sárga Sarolta, a híresen mogorva régésznő sátra előtt azon az éjjel valami különösen különös dolog történt.

Sarolta, aki épp egy gondosan katalogizált morgásgyűjteményt állított össze a nap folyamán elromlott ecsetei fölött, hirtelen észrevette, hogy a sátor ponyvája mozdul. Majd megint. Aztán belibbent valaki. Pontosabban valami. Olyan méltósággal, amit csak az képes felmutatni, aki már három-ötezer éve nem fizet TB-t.

– Hölgyem! – szólalt meg egy reszelős, sivatagi huzatot idéző hang. – Ha megengedi, panaszkodnék!

Sarolta fel sem nézett.

– Sorban állás itt is van? – morogta. – Múmiák hátul, régészeti engedéllyel rendelkezők elöl.

A jövevény erre sértődötten gereblyézett egyet saját koporsó-légkörű tüdejével.

– Én vagyok az, akit maga ma délután feltúrt. Szeretném jelezni, hogy az elhunytak birodalmában külön osztályon kezelik a "zavarták az álmát" kategóriát. És maga alaposan pályázik rá!

Sarolta ekkor felnézett, és rezignáltan állapította meg: valóban egy múmia áll előtte. Jól kötött, enyhén foszlós, de tiszteletet parancsoló példány.

– És mégis, mit akar? – kérdezte.

A múmia felemelte a kezét, rajta cafatokban lógott a homokos, koszos gyolcs.

– Nézze meg! Poros! Foltos! Kérem, ha valaki több ezer éven át feküdjön egy dobozban, legalább legyen annyi tisztelet, hogy tiszta maradjon!

Sarolta összevonta szemöldökét.

– Maga most… letolt engem, mert piszkos lett a halotti gyolcsa?

– Nem "lett". Maga csinálta piszkossá. A halotti nyugalom egyik fő juttatása a tiszta lepel. Most pedig… – a múmia tragikusan maga elé nézett – mosni kell.

– Itt? – kérdezte Sarolta. – A sivatag közepén, ahol annyi víz sincs, hogy egy teve könnycseppet ejtsen?

A múmia sóhajtott, amelytől némi homok peregni kezdett.

– Igen. Egy mosatlan múmia lényegében társadalmi öngyilkosságot követ el az Alvilágban. Így hogy menjek vissza? Mit mondjak? “Bocs, a régésznő összekoszolt?" Meg se hallgatnak!

Sarolta gondolkodott. Ez tőle ritka, de nem példa nélküli.

– Akkor mihez kezd? – kérdezte. – Víz nincs. Patak nincs. Kút nincs. A sivatag maximum azt tudja kimosni, aminek sosincs szüksége rá.

A múmia mélyen elkomorult.

– Nem tudom. Már felmerült, hogy homokkal dörzsöljem át, de azóta is vitatják, hogy az tisztítás vagy tömegsír-előkészítés.

– Sótlanul mondom – folytatta –, hogy egy múmiának fenntartani az image-ét nem könnyű feladat.

Sarolta megvakarta a fejét.

– Nos… van egy cserépkorsóm. Némi alabástrom-illatú nedvesség van az alján. Elméletileg… izé… páralecsapódás.

A múmia felragyogott—legalábbis annyira, amennyire egy bepólyált arc képes.

– Az is valami! Ha kell, három óráig is tudok dramatikusan áztatni!

Sarolta sóhajtott.

– Maga az első múmia, akinek mosási problémái vannak, és nem nekem kell pszichológust hívnom.

A múmia tisztelettel meghajolt.

– És maga az első élő, akinek eszébe jutott, hogy néha egy kis páralecsapódás is megválthat egy túlvilági konfliktust.

Ezzel a sátor mindkét lakója nekilátott a történelem egyik legkülönösebb kézimosásának: egy múmia, aki óvatosan próbálta belepréselni a gyolcsát egy fél korsónyi nedvességbe, és egy régésznő, aki mérgesen morogta:

– Ezért tanultam hetven évig hieroglifákat?

Mi lesz egy mosatlan múmiával?

Ha minden kötél szakad – és minden gyolcs foltos –, akkor nincs más hátra:

Egy múmia is kénytelen kreatív megoldásokat keresni.

Hol egy korsónyi pára, hol egy oázis utáni áhítozás, hol egy régésznő türelme.

Mert még a túlvilágon is igaz:

A tiszta ruha fél halhatatlanság.