Erdős Sándor -A Pápa, aki bejelentkezett a mennybe

Erdős Sándor

A Pápa, aki bejelentkezett a mennybe

A menny kapujánál általában nyugodt volt a forgalom. Néha egy-egy angyal elsétált, mint aki csak cigarettaszünetre megy, néha meg egy lélek érkezett, akinek még a felhőkön is átsütött a megrökönyödése. De aznap különös torlódás támadt: egy fehér ruhás, zavarba ejtően tekintélyes úr toporgott a kapuban, mintha megszokta volna, hogy előtte szétnyílnak a sorok, zászlókat lengetnek és orgonaszó harsog.

– Jó napot – köszönt illedelmesen. – Én vagyok a pápa.

Szent Péter felnézett, úgy, ahogy az szokta, aki életfogytig tartó kapuőri munkaszerződésben dolgozik és már sok mindent látott, de még mindig képes csodálkozni.

– Párdon? Melyik? – kérdezte szerény érdeklődéssel.

– Nem melyik! A pápa! – emelte fel fejét a fehér ruhás úr, akinek tekintetében ott ült az a fajta panasz, amellyel az ember általában pincérekkel, telefonos ügyfélszolgálattal és csütörtöki miséken a ministránsokkal szokott érvelni.

Péter a Nagy Könyvhöz lépett. A kötet annyira nagy volt, hogy még az enciklopédiák is pironkodtak a közelében.

– Nézzük csak... Pápa… Pápai János? Pálinkás Feri? Papcsák? Hm… Nem látom – lapozott. – Nincs ilyen.

A pápa hátradőlt, mintha a világegyetem hirtelen félreértette volna őt.

– De hát én vagyok Isten helyettese a Földön!

Péter felvonta a szemöldökét. Ez az a szemöldök volt, amellyel először nézett rá Ádámra, amikor az azt állította: „Az alma csak úgy eltűnt.”

– Istennek… mi van a Földön? Helyettese? – kérdezte lassú, gondolkodó hangon. – Hát ez új. Pedig én már az első naptól itt vagyok. Egyszer sem mondta.

– Én vezetem a katolikus egyházat! – csattant fel a pápa, miközben vörössé vált, mint egy bibliai gyümölcs, amely rosszkor rohad meg.

– Katolikus… egyház – ismételte Péter, mintha a szó egy ismeretlen márka lenne a mennyei büfében. – Erről sem hallottam. Várj, megkérdezem a főnököt.

Hátrament. A menny belső tere olyan volt, mint egy jól felszerelt, de enyhén kaotikus minisztérium: mindenki tudott valamit csinálni, de senki nem volt biztos abban, hogy azt kellene-e csinálnia.

– Főnök – szólt be Péter egy aranyajtón –, van itt egy figura, azt mondja, a Te helyettesed a Földön. Pápa. Neked mond ez valamit?

Isten az örökkévalóság könyvelését intézte épp, ami bonyolultabb volt, mint a magyar adórendszer, de mégis jobb hangulatot keltett.

– Helyettesem? – ráncolta a szemöldökét. – Hát ha volna, biztos szóltam volna róla. Nem ismerem. De kérdezd meg Jézust. Ő járt ott, hátha rémlik neki valami.

Péter visszafordult, felkutatta Jézust, aki egy felhőn ült és nyugodtan teázott, mert úgy vélte: aki járt már a Földön, azt semmi nem lepheti meg többé.

– Jézus, van itt egy pasas, azt mondja, püspökök meg arany ruhák között élt, és hogy a Te klubbod… vagy mi… óriási lett.

Jézus letette a teáját, ami veszélyesen közel volt ahhoz, hogy vízzé változzon, de szerencsére időben kapta el a csészét.

– Az én micsodám? – kérdezte, majd felállt. – Hozzátok ide azt az embert.

A pápa lépett be, fehér ruhájában úgy, mint aki már-már túl ünnepélyes ebbe a mennyei irodagarnitúrába.

– Én vagyok a katolikus egyház feje – ismételte immár kissé fáradtabban.

Jézus szemét hunyorgatva méregette, majd hátrament egy polchoz, amelyen poros tekercsek álltak. „Földi projektek – régi, már nem futó” – ez állt rajta. Kivett egyet, megfújta, az porzott, mint egy ókori adósságlista.

Tíz perc múlva jött vissza, könnyek csorogtak az arcán, de nem a meghatottságtól.

– Ezt nem hiszem el – mondta, miközben a nevetéstől már alig kapott levegőt. – Emlékeztek arra a kis horgász-halász egyesületre? Tudjátok, amit csak poénból csináltam, hogy legyen hol lazítani a galileai hétvégéken?

Péter bólintott. Isten vállat vont. A pápa feszült.

– Nos… – folytatta Jézus, miközben a hasát fogta – még mindig létezik! Sőt… ez a fickó itt vezeti!

A pápa büszkén kihúzta magát.

– Egy világegyház, több milliárd hívővel – mondta.

Jézus felnyögött a röhögéstől.

– Én meg azt hittem, két hét után szétesik, mert Péter folyton bealudt a gyűléseken!

– Azóta… kissé megnőtt a szervezet – jegyezte meg a pápa, igyekezve eltitkolni, hogy mennyi adminisztrációval jártak a századok.

Isten megveregette Jézus vállát.

– Fiam, látod? Mondtam én neked, ne alapíts semmit. Az ilyen tréfa-projektek mindig elszabadulnak.

Péter mosolyogva fordult a pápához.

– Na jó, akkor beengedlek. Csak legközelebb, ha valaki azt mondja, a Földön ő a helyettes… szólj előre, jó?

A pápa méltóságteljesen bólintott, bár kissé zavart volt. Ahogy belépett a mennybe, arra gondolt: milyen jó lesz, hogy itt végre minden egyszerű, egyértelmű és békés.

Aztán elé sétált egy angyal.

– Elnézést, maga érti, hol kell leadni a 17-es számú „Újonnan érkezett magas rangú vallási vezetők” formanyomtatványt?

A pápa felsóhajtott.

Még a mennyben is volt bürokrácia. De legalább itt mindenki mosolygott.