Erdős Sándor - A Vénuszi Menyasszony, avagy Két Asztronauta a Puszta Ortodoxia Szélén

Erdős Sándor

A Vénuszi Menyasszony, avagy Két Asztronauta a Puszta Ortodoxia Szélén 

„Az emberiséggel az a baj, hogy minden új bolygóra magával viszi a pattanásait, a szexuális frusztrációit és egy komplett, szanaszét szaggatott Rejtő Jenő életművet, amit aztán a gravitáció megváltozásától megrészegülve próbál értelmezni.” – Nathan Zuckerman asztronauta, 2147.

 Miután a Szkafanderes Szerelmesek nevű űrsikló – melynek már a neve is egyfajta kétértelmű, rossz ómen volt – belevágott a Venus Secunda légkörébe, mint kés a vajba, csak a roncsaink jelezték, hogy valaha is léteztünk. A Venus Secunda, az emberiség új reménye, egy homokos, sivatagos katlan volt, ahol még a levegő is bizonytalan volt a tüdőnek, de legalább nem volt rajta szmogriadó.

Mellettem, a füstölgő gépdarabok között, Poldi állt, azaz Dr. Leopold Kálmán, szexuálpszichológus és hobbistatisztikus, aki elméletben legalább kétszáz bolygót ismert jobban nálam. Én, Nathan Zuckerman, középkorú irodalmár, aki valami félreértés folytán, vagy inkább egy félresikerült ösztöndíj miatt lettem a küldetés morális tanácsadója, egy szkafanderben szuszogtam, amelynek plexijén már most látni lehetett Poldi kételyekkel teli, zsidósan keserű arcát.

„Ezek szerint a landolás nem sikerült,” konstatálta Poldi. Hangja a kommunikátorban olyan volt, mintha egy rossz minőségű telefonközponton keresztül beszélne az életmű végéről.

„Gratulálok, doktor,” feleltem. „Ön nemcsak túlélő, de a leghasznosabb megállapítások szakértője is. Hol a rádió?”

„A rádió beolvadt az anyaggá,” mondta Poldi. „Megjegyzem, ez statisztikailag a negyedik legtöbbet előforduló baleset-következmény, rögtön a lábát-elvesztő-asztronauta és az önmagát-szétrobbanó-energiacellák után.”

A szkafanderünk magassága alig érte el egy közepesen jó háziorvos derékmagasságát. Két törpe, akiket egy rossz sci-fi rajzoló fantáziája teremtett a Végtelen Semmibe. Aztán megpillantottuk őt.

Ott állt.

A homokban, mezítláb, egy fekete, kétrészes fürdőruhában, amely kétszer annyit fedett, mint egy átlagos túlfütött ponyvaregény kezdőoldala, de mégis elég volt ahhoz, hogy a Venus Secunda egész szexuális feszültsége a homlokomon gyűljön össze, mint egy harmatcsepp. Magas volt, feltűnően magas, egy torony. Szőke, görög szobrokat megszégyenítő formákkal, és bár a kommunikátorunk hangtompítója miatt nem hallottam, éreztem, hogy levegőt venni is elfelejtettem.

„Statistikailag… ez nem lehet az anyabolygó… lakója,” suttogta Poldi. „Túl… humán. Túl… Dán.”

A dán jelző Poldinál egyet jelentett a földönkívüli, de tökéletes, éteri és elérhetetlen női eszménnyel. Egy olyan biológiai képtelenség volt, amely még egy szexuálpszichológus agyában is káoszt okozott.

„Nézze a méreteit, Nathan!” folytatta Poldi, szinte lihegve. „A lábfeje akkora, mint egy kisebb kerti asztal. Mi pedig… mi vagyunk a lábujja és a kerti asztal közé szorult, apró, zselatinos meztelen csigák.”

A nő, akit mi csak Az Eseménynek neveztünk el, lassan ránk nézett. A szája sarkában egy apró, szórakozott mosoly jelent meg, mintha két csöppnyi hangya zavarná a homokdűnéi feletti elmélkedésben. A hátterében, az égen, néhány madár repült, de a madarak is olyanok voltak, mint a Vénuszon: kicsit túlzottan, de tökéletesen megrajzoltak.

„Az Esemény,” suttogtam, és most már én is éreztem a Roth-i frusztrációt, a férfit, aki valahol a Venus Secunda és New Jersey között ragadt, és képtelen megérteni a Nő nevű jelenséget. „Ez a lány… vagy lény… megtestesíti a Föld minden lehetséges szexuális kudarcát és diadalát egyetlen formában. Poldi, ha kimegyünk a szkafanderből, azonnal meghalunk. De ha bent maradunk, a frusztráció fog felemészteni.”

Poldi letérdelt, mintha egy szobor előtt borulna le. „Nem érti, Nathan. Ha ez a teremtés el akar pusztítani minket, már megtette volna. Ez egy beállítás. Egy kísérlet. Ezt csak egy kísérlet képes produkálni, ahol az alanyok kénytelenek szembenézni a fizikai és pszichológiai tökéletességük abszolút ellentétével.”

Elkezdtünk felé sétálni, a két szkafanderes mikró-ember a lábujjai felé. A Vénusz levegője sűrű volt, tele furcsa szagokkal. Az Esemény megmozdult, és a hangja – amit már tisztán hallottam a kommunikátoron keresztül – olyan volt, mint egy rosszul behangolt rádió és egy operaénekes keresztezése.

„Üdvözöllek benneteket, földi férfiak,” mondta, és a szavak súlya volt, mint egy félreértett idézet az Odüsszeiából. „Én vagyok Gylfi. És elnézést a siklóért, kicsit túl közel volt a Vénuszi Menyasszony nevű projektünk raktárához.”

Poldi rögtön átváltott egy antihőssé, és a kommunikátoron keresztül a hangja szinte sikított: „Várjunk csak! Mi az, hogy Vénuszi Menyasszony? Ez egy menyasszony-raktár? Ugyan már! Gondoljon a statisztikai valószínűségekre! Egy ilyen tökéletes lény raktáron van?”

Gylfi, Az Esemény, nevetett. A nevetése tiszta volt, mint egy cseppnyi friss víz, és bántóan szexuális.

„Ó, nem, kedves asztronauta. A Menyasszony projekt egyfajta Intergalaktikus Adminisztrációs Kísérlet volt. A helyzet az, hogy az idegen civilizációk túl bonyolultak, túl logikusak, túl szürkék az emberi faj számára. Ezért az Adminisztráció úgy döntött, hogy az első kapcsolatot egy olyan biológiai formával kell megteremteni, ami azonnal leköti az emberi férfi figyelmét. Kicsit olyan ez, mint a ponyvaegényekben: addig verik az embert, amíg az nem érti, hogy mit akarnak tőle, csak épp itt a verés helyett a bikiniben való pózolás a módszer.”

Én, Nathan Zuckerman, csak álltam és bámultam. A Roth-i énünk a szkafanderben fojtogatta az irodalmárt. „Szóval… a tudományos áttörés helyett egy szexuális marketingfogás vagy? A Vénusz adminisztrációja a Sports Illustrated modellt választotta a Béke Üzenetének?”

„Pontosan!” mondta Gylfi, és a mellére mutatott. „Ez a forma minden Földi férfi – különösen az önök korosztályában – tudatalatti vágyainak kivetítése. Nem mi vagyunk az idegenek, hanem az önök kollektív szexuális frusztrációja. A túlméretezett tökéletesség, ami elérhetetlen, de motivál a közeledésre. Ez az Adminisztráció legokosabb húzása volt. Senki sem figyelne egy háromszemű, lila polipra, de egy szexi dán lányra... arra mindenki.”

Poldi ekkor hirtelen a homokba csapott a szkafander kezével. „Ez felháborító! És mi van a tudományunkkal? A statisztikákkal? A pszichológiával? Mindennek ez a célja volt? Hogy két vénülő zsidó úriember (vagy fél-zsidó, a családi ág nehézkesen követhető) ide jöjjön, és ahelyett, hogy egy civilizációval tárgyalna, a Vénuszi Adminisztráció dán modelljével kell vitatkoznia a szexuális vágyakról?”

Gylfi leült a homokba, ami egy apró földrengéssel volt egyenlő. „A tudomány és a statisztika unalmas. Az emberiség ismeri a Rejtő Jenő nevű Mestert. Ez azt jelenti, hogy érti a abszurdumot, az élet alapvető igazságtalanságát és a szerencsétlen zsidó hősök sorsát.”

„És mi most hősök vagyunk?” kérdeztem keserűen.

„Nem, uram,” felelte. „Önök a beállítás. Az a két figura, aki a Közeli Találkozások című, rosszul megírt fejezet címlapján áll, és nézi a TÖKÉLETESSÉGET. Maguk azok, akik elmondják majd a Földön – ha valaha is visszajutnak –, hogy a Vénuszon az igazi probléma nem a levegő vagy a gravitáció, hanem a túl nagy méretű, kétdarabos fürdőruhás lány okozta szexuális és morális zűrzavar.”

„És mi a terv?” kérdezte Poldi, aki már a kezével a szkafander plexijén egy elméleti statisztikát rajzolt a Nők és a Lehetséges Katasztrófák közötti összefüggésről.

„A terv az,” mondta Gylfi, és felállt, „hogy eltöltünk még egy kis időt a homokban. Megbeszéljük a Földi és Vénuszi adminisztrációk közötti kompromisszumokat. Beszélgethetünk vele kicsit.Talán még megmutatok egy-két Vénuszi éttermet is. Tudja, van egy hely, ahol a paprikás krumpli – természetesen asztronauta adagban – olyan, mint egy New Jersey-i konyhában, csak éppen a pincérnő két méter magas és kétrészes fürdőruhában szolgál fel. Mert a Vénusz valójában csak egy átlagos New Jersey-i strand, csak éppen rosszabb a kiszolgálás.”

Kép:Téjlor művek.

Az alkotó engedélyével