Erdős Sándor
A Viharfüttyi Mókusvadász különös esete
A történet ott kezdődött, ahol az efféle történetek általában nem szoktak: a Puszta északi csücskében, ahol már nem is igazán puszta volt a táj, hanem valami félreértett erdőféleség, amit a természet bizonyára próbadarabnak szánt. A helyet a helyiek csak úgy hívták: Tévedések Tava. Ez különös módon egyáltalán nem volt tó, de annál inkább volt tele tévedésekkel.
E tájon élt és uralkodott – saját, kéretlen megfogalmazása szerint – a szerfölött híres, ám hivatalosan egyáltalán nem jegyzett vadonbéli fenegyerek: Viharfüttyi Mókusvadász Oszkár, röviden Szarvi. Az igazolványképéről is jól látható volt, hogy a természet nem spórolt rajta: akkora agancsa volt, hogy a madarak gyakran tévedésből odaköltöztek, és a postás rendszeresen levelet hagyott neki, amelyen ez állt: „Tisztelt Fészekháztulajdonos!”
Szarvi azonban nem akart vadonbéli legendává válni. Egyszerű álma volt: színész kívánt lenni. De nem ám akármilyen! Olyan tragikus hős, akiért zokognak a fenyők. Csakhogy minden próbálkozását agyoncsapta egy apró, ám annál látványosabb hiba: folyton vigyorgott. Hiába mondta a jelenet szerint:
– „Ó, jaj, keblemre nehezedik a sors!”
a szája közben úgy állt, mintha épp a fogorvosa fotózná.
Egy nap azonban nagy változás állt be életében, amikor megjelent a környéken Tüzes Bendegúz, a híres betyár, aki a puszta szélein ugyanúgy otthon volt, mint a kocsmák pultjai alatt. Mellette pedig ott lépkedett örök barátja, Trottyos Jenő, juhász és alkalmi művészeti szakértő.
– Te Bendegúz, nézd már azt az állatot – bökte oldalba Jenő. – Ekkora fogsort én még lókupecen se láttam.
– Az agancsa viszont jól jönne egy éjjeli szekrényhez – morfondírozott Bendegúz, majd felkiáltott: – Hé, te vigyorgó faunarágó! Mit keresel itt?
Szarvi méltósággal fordult feléjük – már amennyire vigyorgó állapotában lehetett – és így szólt:
– Uraim! Szobrász vagyok a lelkem mélyén. A természet formái inspirálnak engem.
– A természet biztos visszaszólna, ha tudna – jegyezte meg Trottyos Jenő. – De mit szobrászkodsz te?
– Én... az érzelmeket formálom! – húzta ki magát Szarvi, és nagy levegőt vett, mint aki Shakespeare-monológot készül elővezetni.
A két jövevény összenézett. A puszta tele volt furcsaságokkal, de ez még az ő ízlésüknek is extrán egzotikusnak tűnt.
– Hallod, te Oszkár – kezdte Bendegúz –, mi szakmai emberek vagyunk. A művészethez értünk, hiszen Jenő a múltkor a birkára is azt mondta, hogy „kifejező az arcvonala”. Ha tényleg színész akarsz lenni, mutass valami tragikusat!
– Hát persze! – lelkendezett Szarvi. – Figyeljenek!
Szarvi előadása tényleg tragikus volt. Nem a hangja miatt – az valójában meglepően tisztán csengett –, hanem azért, mert közben olyan szélesen mosolygott, hogy Bendegúz attól tartott, a jávorszarvas egyszerűen kettéreped boldogságában.
– Barátom – mondta végül a betyár –, te vagy a természet félbehagyott bohózata. De! – tette hozzá egy váratlan kézmozdulattal. – Épp ezért van itt a lehetőség.
– Lehetőség? – csillant fel Szarvi szeme még jobban, ami komoly teljesítmény volt.
– Igen – bólintott Bendegúz. – Keresünk egy kabalát a pusztai fesztiválhoz. Olyat, aki vonzza a népet, és ha lehet, messziről is látható.
– És nem ijeszt rá a gyerekekre – toldotta meg Jenő.
– Vagyis... – Szarvi elakadt. – Önök szerint én... kabala lehetnék?
– Hát nézd – legyintett Bendegúz. – A fogsorod garantáltan visszaver minden negatív gondolatot. A tekintetedben van valami szelíd csibészség, az agancsod meg... hát az akkora, hogy kettőt fizet, hármat lát. Ennél jobb kabalát senki sem talál.
Szarvi meghatódva bólintott.
– Uraim... én megtisztelve érzem magam! De hogy is hívnának?
Trottyos Jenő megtörölte a homlokát, és így szólt:
– Legyél A Vigyorgó Vészmadár.
– Jenő, ez rémes – csóválta a fejét Bendegúz. – Legyen inkább A Mosolygó Mozdonyállat.
– Uraim! – tiltakozott Szarvi. – Én művész vagyok! Egy név legyen elegáns, fennkölt!
Gondolkodtak. Majd végül Bendegúz diadalmasan felkiáltott:
– Megvan! Mosolyszilaj Szarvasvezér!
– Ez az! – tapsolt Jenő. – Ebben benne van minden!
És attól a naptól kezdve Mosolyszilaj Szarvasvezér – polgári nevén Viharfüttyi Mókusvadász Oszkár – lett a pusztai fesztivál hivatalos kabalája. A gyerekek imádták, a felnőttek nevetve fotózták, a természet pedig – bár nem szólt semmit – valószínűleg elismerően bólogatott.
Szarvi pedig boldog volt. Mert bár tragikus hős nem lett belőle, de minden nap megtapsolták, és ha valamihez igazán értett, az a taps és a mosoly volt.
A pusztában pedig azóta is mesélik: ha valaki eltéved a Tévedések Tavánál, csak kövesse a visszhangzó nevetést, és előbb-utóbb megtalálja Mosolyszilaj Szarvasvezért, amint megint valami fennköltet gyakorol – és közben persze fülig ér a szája.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése