Erdős Sándor - Lilith álma

Erdős Sándor

Lilith álma

   Lilith nyolcéves volt, amikor először álmodta meg a temetőt a lila éggel. A furcsa szín úgy derengett a horizonton, mintha valaki felfeszítette volna a valóság vásznát, és hátulról szivárgott volna át a lidérces fény. Az álomban a fák csupasz ágai csontként karcolták az eget, s minden árnyék túlságosan hosszúra nyúlt, mintha saját öntudata lenne.

Egyetlen hang sem volt… leszámítva azt a lassú, nedves csorgást, ami úgy koppant a földre, mintha hús olvadna kőre. Lilith tudta—az álom logikája kimondatlan, mégis feltartóztathatatlan bizonyosságként—, hogy valami felébredt. Valami, ami nem tartozott ebbe a világba.

A sírkövek mögött előbb csak mocorgást látott. Valami nyúlósat. Valami, amihez a halál túl tiszta szó lett volna. A lény teste zöldes, olvadt hústömeggel tapadt a földhöz, mintha az anyag nem tudta volna eldönteni, él-e még vagy már széthullott. Sárga szemgödrében foszlott fény vibrált, mint két kicsi, őrült nap.

Amikor Lilith felébredt, sikoltása visszhangot vert a házban.

Pár nappal később minden megismétlődött — de az álom most tovább ment. A lény lassan, kimérten húzta magát előre a sírok között, csúszó mozdulataiban olyan ősi szándék lüktetett, amitől Lilith gyomra jeges görcsbe rántódott.

A lény rá nézett.

És akkor Lilith megértette: nem ő álmodja őt.

A lény álmodja Lilith-et.

Az ébredés most már nem hozott megkönnyebbülést. A kis szoba sarkai mélyebbeknek tűntek, az árnyékok mintha csöpögtek volna. A légkör nehéz volt és fémes, akár a frissen ásott föld szaga egy sír szélén.

Egy reggel Lilith lefagyott a szoba ablakában: a hátsó kertben, a fűben, csúszós zöld foltok húzódtak végig. Mintha valaki vagy valami mászott volna át rajta.

Aznap éjjel nem a temetőben találta magát.

Hanem a saját udvarában.

A lila ég felettük tátongott.

A sírok pedig lassan kúsztak elő a fák közül, mintha gyökereik elszakították volna őket a túlvilágtól.

És a lény már sokkal közelebb járt.

Lilith végül meg merte kérdezni a lényt:

– Mit akarsz tőlem?

A teremtmény mozdulatlan lett, majd lassan, remegve szétnyílt a szája. A hangja nem szó volt, hanem emlék, ami egyenesen Lilith koponyájába csúszott:

„Ébredj fel bennem.”

A kislány ekkor megértette: a teremtmény valaha ember volt. Talán gyermek. Talán álmodó. Egyik világ álmában rekedt lény, aki lassan beomlott saját magába. És most… valakit keresett, akinek az elméje elég tiszta ahhoz, hogy kijárat legyen.

A harmadik éjjel már tudta, hogy a lény ott lesz.

A sírkövek mögött gubbasztott, teste lassan csöpögött szét a fűre. Mintha minden lélegzete megváltoztatná a világ szövetét. Lilith térdre esett előtte.

A lény kitárta karjait – csont és olvadó hús groteszk ívében.

„Gyere át.” – susogta. – „Ha nem jössz… én megyek érted.”

A kislány hátrált, futni kezdett, de a temető szűkült, mint egy hatalmas torok. A sírkövek oldalról bezárultak. A fák ágai lesújtottak, mintha vissza akarnák lökni a lényhez.

Ekkor felriadt.

Lihegve, remegve.

De valami nem stimmelt.

A szobájában, az ablak alatt, csöpögő hang hallatszott.

Nagyon is hasonló ahhoz, amit az álomban hallott.

Lilith lassan az ablakhoz lépett.

A kert közepén valami mozgott a fűben.

A zöld nyálkacsíkok sokkal hosszabbak voltak, mint korábban.

És a lila fény…

Az a lehetetlenül torz, álomból származó fény…

Most már az égen derengett.

Lilith megértette:

Az álom nem vált valósággá.

A valóság lépett át az álomba.

És a két világ között nincs többé ajtó.

Csak rés…

Amin valami lassan, könyörtelenül kúszik át.

Ahogy a kert sötétjében két sárga, foszló szem lassan felemelkedett a fű fölé, Lilith rádöbbent:

Most már őt álmodja tovább a lény. És a lény sohasem alszik.