Erdős Sándor - Robin Hood sírja

Erdős Sándor

Robin Hood sírja 

A yorkshire-i dombvidék téli ködje olyan sűrűn simult a földre, mintha maga az idő lehelt volna holt emlékeket a vidékre. Aznap, amikor először láttam Robin Hood feltételezett sírját, a szél úgy süvített végig az ősöreg tölgyek között, mintha láthatatlan ujjak karmolták volna a Sherwoodból kiszáradt erdők lelkeit. Tudós lévén – vagy legalábbis annak mondottak –, nem hittem sem balladának, sem legendának, de a helynek volt valami baljós ereje, amit a racionális elme nem tudott szétszálazni.

A sír egyszerű kőkerete elhagyatva hevert Barnsdale egyik tisztásán. A zöld zuzmó szálai úgy kúsztak a felirathoz, mintha óvakodva rejtették volna századok igazságát: Here lies Robin Hood. Tudtam, hogy számos történész keresett valós személyt a név mögött – az udvari inast, a lázadó katonát, az erdő peremén bujkáló parasztot –, de minden bizonyíték inkább ezeréves füstvé vált, ahogy a tudomány szikéje hozzáért.

Ott álltam a sírnál, amikor különös rezgés ütötte meg a levegőt. Nem a föld mozdult, hanem valami más – valami, ami mögött nem volt sem fény, sem árnyék, csupán az üresség tátongó, ősi hidegsége. A szél hirtelen elült, a köd megdermedt körülöttem, mintha valamely szörnyű figyelem nehezedne rám.

Ekkor vettem észre a kövek közé vájt vonalakat. Nem kelta, nem angolszász és nem is semmilyen ismerős írás volt; sokkal inkább tűnt egy olyan kor lenyomatának, amelyben az emberek még isteneket próbáltak lecsalogatni az égből, vagy démonokat az erdők mélyéről. A jelek szabálytalan spiráljai valamilyen mozgást követtek – mintha a kő nem egyetlen személy nyughelye volna, hanem kapu valamihez, amit nem szabadna felidézni.

Ahogy lehajoltam, hogy megérintsem a rejtélyes vonalakat, újabb hideg hullám futott át a fák között. Hallottam valamit, ami talán suttogás volt. Talán a szél… talán valami más.

„Nincs halott, aki igazából holt. Nincs hős, aki igazából ember.”

A hang egyszerre szólt minden irányból és egyikből sem. A sír felől tört elő, és a föld remegett, mint valami alvó kolosszus mellkasa. A legenda szerint Robin Hood igazságot osztott az elnyomottaknak, de aznap ráébredtem: ez a mogorva, hideg tisztás nem hőst ünnepelt. Valami ősboszorkányos, erdei lény árnyéka feszült fölé – egy alaké, akit az emberek félreértettek, megszelídítettek a balladák és mesék kényszerpórázán, hogy hőst faragjanak belőle.

De talán sosem volt ember.

Talán a három történelmi Robin – a paraszt, a katona, a lázadó báró – nem külön-külön emberek voltak, hanem ugyanannak az erdei entitásnak az újra és újra megszülető arcai. Egy régi, vad, természetfeletti erő manifesztációi, amely a Sherwood legmélyebb sötétjében lakott, ahol az emberi tekintet már nem különbözteti meg a lombkoronát a csápoktól, a törzset a megcsavart végtagoktól.

A kövek zizzenni kezdtek. A spirálok fénnyel telt meg, fakó, zöldes ragyogással, amely a rothadás bűzös ígéretét hordozta. Hátráltam volna, de lábaim a földhöz tapadtak, mintha gyökerek kapaszkodtak volna belém.

A hang ismét szólt:

„A név: Robin Hood. A lény: örök.”

Azután a fény kialudt, a kövek elcsitultak, a köd újra megmozdult, és a szél keserűen felsírt. Abban a pillanatban, ahogy szabaddá váltam, futásnak eredtem; a tisztás távolodott, a fák torz árnyékai mintha hosszú ujjaikkal nyúltak volna utánam.

Mikor végül visszaértem a faluba, csak annyit mondtam: a sírt láttam. De a benne fekvő valamit… nem.

Azóta minden éjjel ugyanazt álmodom: egy alakot a sherwoodi éjben, arca homályos, de szemei fénylenek, akár két baljós csillag. Hív, követel, hogy térjek vissza a tisztásra, hogy folytassam, amit akaratlanul elkezdtem.

És néha – mikor a szél jól süvít az ablakomban – úgy hallom, mintha nevetne.

Nem emberi nevetés ez.

De valami olyasmi, amit a legendák már régen elfelejtettek… és ami most felébredni készül.