Erdős Sándor - Egy hullámnyi gyanú 1.

Erdős Sándor

Egy hullámnyi gyanú

Első fejezet

Egy új világ kapujában

 Popeye, Rozsomák és Pista amennyire csak bírta félrehajtotta a parti bokrok ágait és így láthatóvá vált egy farönkökből összehordott, kicsit hódvárhoz hasonlatos alkotmány. Ember magasságú a rengeteg akácág miatt szinte áthághatatlan akadályt képezett. A halom alól folytak ki a vízbuzgárok, amiket felfedeztek.

– Most már elmondhatom az uraknak a történetet, ami alapján bizton állítottam, hogy ez Armorika bejárata. Mint említettem megismerkedtem Trutyma Vazullal, aki beleszeretett az ételembe, amit nem is csodálok. Ez a nagyszerű ízlésű gurman a hatósággal szembeni kellemetlenségei okán úgy határozott, hogy irodáját és remekül javadalmazó üzletét Armorikába helyezi át. Költözése alatt még egy utolsó vacsorára betért az éttermembe és vagy öt felessel tompította az élét az ételnek. Ettől kissé megeredt a nyelve, tehát rájött a szófosás, hogy kissé vulgárisan, de az önök számára is érthetően fogalmazzak.

–Most már igazán rátérhetnénk a lényegre, mert megesznek a szúnyogok – méltatlankodott Popeye.

– Kenje be magát vaddisznószarral – válaszolt Rozsomák de látva a kapitány vöröslő arcát gyorsan témát váltott és folytatta a történetet. – Na szóval. Vazul úr részletesen ecsetelte Armorika előnyeit a megfogalmazása szerint „civil” élettel szemben és kitért arra is, hogy hol található és avatatlan szemek számára milyen nehezen észrevető egy hely. Ő mesélt a sziget fekvéséről és a belsejében lévő tóról, ami köré a cölöpökre épült település épült. A sziget annyira mocsaras, hogy gyalog járhatatlan, csak egy kis csatornán lehet a tavat megközelíteni.

– Azt nem mondta hogyan lehet ezen a szúrós hódváron átjutni? – kérdezett közbe Pista.

– Azonnal rátérek erre is – folytatta Rozsomák – Mesélt az őrökről, akik a sziget bejáratát védik, valamint a kaput, jelen esetben az önök szerint szúrós hódvárat kezelik.

– Egy fia őrt sem látok itt – nézett körbe Popeye.

– Az már régen rossz lenne az ön számára, ha látná őket. Amennyiben idegenek fedeznék fel a bejáratot akkor az őrök a munkaköri leírásuk alapján haleledelt készítenének belőlük – mondta teljes lelki nyugalommal Rozsomák.

– Hú bakker – nyögött fel Pista és azonnal hasra vágta magát a hajón –mind meghalunk!

– Nyugodjon meg kedves uram. Mi most a Mindenható és a kedvetlen őr urak kezében vagyunk, de gyanítom azért élünk még, mert valamelyikük ismeri az egyikünket.

– Rozsomák te anyaszomorító – hangzott el egy kiáltás az egyik nyurga fa tetejéről – mi a nénikédet keresel itt és ki ez a két díszmajom itt veled?

A hang irányába fordulva két kevésbé sem bizalomgerjesztő sötét képű fickót láttak vadászpuskával a kezükben. Az egyikük egy kis köpcös katonai gyakorlóruhát viselő, ember vigyorogva elkezdett lemászni a fáról, majd a hajó felé vette az irány.

– Rambó úr, de rég láttam! – üdvözölve az idegent szintén vigyorogva Rozsomák – Roppant módon ürülök a találkozásnak és annak is, hogy ön a mai ügyeletes őr úr.

A Rambónak szólított fickó Popeye és Pista felé bökött és megkérdezte Rozsomákot:

– Ezek a díszpintyek meg kik? Mehetnek halkajának?

A kapitány és az első tisztje a fejük búbjától a lábuk ujjáig elsápadt.

– Jó fajták ezek és a halak sem szeretik őket –, válaszolta a kérdezett – barát és üzlettárs mindkettőjük.

– Az más, akkor legyetek üdvözölve – köszöntötte egy-egy kézfogással a már kissé megnyugodott Popeyet és Pistát – Amúgy mi járatban erre, ahol még a döglött madár is csak sülni jár? – kérdezte Rambó röhögve.

– Üzleti és letelepedési ügyben kérem – válaszolta Rozsomák.

A Rambónak hívott ember nem is kérdezett többet, az itt nem illik, intett a fán tartózkodó társának, aki egy faágat felemelve kisebb csodát művelt. A faakadály elkezdett süllyedni a vízben, így feltárult egy sötét vizű nem kevésbé sötét csatorna a fák között. A mocsarak szegélyezte víz dögszagot árasztva magából cseppet sem hívogatóan nézett szembe velük.

– Na uraim. Mostantól fogva törvényen és magunkon kívül állunk – mondta Rozsomák és búcsút intve Rambónak kiadta az utasítást, ami végül is a kapitány dolga lett volna – előre ne hátra rá-rá-rá Armorikára.

A hajó lassan siklott a bűzös fekete vízen. Vígasztalan környék volt. Békák és néhány madár hangján kívül néma csend uralkodott a mocsáron. A vízből bugyborékolva törtek elő a záptojásszagú gázok fintorgásra késztetve hőseinket. A néma csendet egyszer csak Rozsomák hangja törte meg:

– Még egy fontos tanáccsal szolgálnák az önök számára – ilyentén előzmények után már értő fülekre talált, amit mondani szeretett volna – Trutyma Vazul úr remek üzletember, de velejéig romlott gazember. Amennyiben neki szeretnénk értékesíteni az ékszereket és aranyat, javaslom ne egy nagyobb mennyiséget mutassunk meg neki egyszerre. Vélhetőleg sötét gondolatai támadnának. Ránk meg a pribékjei. Osszuk el háromfelé a kincset, majd mindenki valamennyit értékesítsen a többit meg jól rejtse el. Egyelőre még rajtunk kívül nem tud senki a vagyonosodásunkról és jobb, ha ez egyelőre így is marad.

 Értelmes gondolatnak tűnt Rozsomák beszéde ezért a ládából a kincseket kiöntve elosztották három felé. Nem kellett ehhez a mutatványhoz patikamérleg vagy ékszerész, egyszerűen marokkal mérték az ékszereket és érméket. Egyet ide, egyet oda és kész. Mind a hárman egy-egy rongyba csavarták a részüket majd az üres ládát csendben a víz fenekére süllyesztették és nagy reményekkel, valamint kisebb félelmekkel folytatták az útjukat.