Erdős Sándor - Egy hullámnyi gyanú 5.

Erdős Sándor

Egy hullámnyi gyanú

Ötödik fejezet

Trutyma Vazul

Visszatérve a bordélyházba hőseink a kimerültségtől végül is álomtalan álomba merültek és ha lett volna Armorikában kakas akkor az ő szavára riadtak volna. Mivel kakas esetleg csak hőkezelésre várva lehetett itt egy lábasban, így meg kellett elégedniük Csöcsös Rozi karcos hangjával:

– Meddig döglötök még itt anyaszomorítók? Éjszakai szállásról volt szó, nem nappali melegedőről, ha itt akartok ma is héderelni, akkor hozzatok még lóvét magatokkal.

– Természetesen kis hölgy – nyájaskodott Rozsomák – amennyiben igénybe szeretnénk venni a szolgáltatást akkor mindenképpen a megfelelő javadalmazás fejében fogjuk tenni.

–Mit kárálsz te? – vörösödött el Rozi, akinek a mellkasára oly nagy szeretettel bámult Pista, mintha legalább is aranyból vagy pálinkából lett volna – Na takarodjatok!

 Óvatosan megkerülve a dühös némbert kisiettek az épületből még azt is elfelejtve, hogy útbaigazítást kérjenek Rozitól Trutyma Vazul tartózkodási helyét illetően. Ez végzetesnek tűnő hibának látszott hiszen ezen a korai órán senki sem mászkált Armorika mocsárbűzös utcáin. Tanácstalanul ténferegtek ám a jó szerencse és egy a móló deszkáin ébredező másnapos torzonborz figura megmentette őket. Kis unszolás és néhány gyengéd pofon után amit Rozsomák használt meggyőzés gyanánt elmondta, hogy Vazul a „Kopott Vitorla” nevű vendéglátóipari létesítmény hátsó helyiségében rendezte be az irodáját, ugyanis a cégben, mint csendestárs és résztulajdonos volt. Mondjuk a csendes jelző nem éppen rá volt vonatkoztatható, de ne menjünk most bele mindenféle jogi csűrcsavarba és egyéb csalfaságokba.

 A Kopott Vitorlának nevezett kocsma ajtaja ezen a kora reggeli órán zárva volt, ezért először halkan majd mind erősebben kopogni kezdtek rajta. Halk csoszogás és annál erőteljesebb káromkodás után az ajtó feltárult és megjelent egy halottsápadt szakállas apró ember, aki a szájával nézett. Ugyanis a szája tátva a szeme meg csukva volt. 

– Mi kéne? – kérdezte a hulla.

– Trutyma Vazult keressük – mondta Rozsomák.

– Minek? – kérdezte a hófehér cerberus.

– Üzleti ügyben, egyébként meg kedves hulla úr megköszönném, ha nem tőmondatokba beszélne mert azt nem szeretem és netalántán meg találom miatta magát ütni – szónokolt Rozsomák vörös arccal.

– Ott – mutatott egy ajtóra a pofon ígéretének tulajdonosa.

 Rozsomák nem vágta azonnal képen az élő hullát mert időközben körbenézett az ivóban és a látottaktól neki is tátva maradt a szája így el is felejtette az ígéretét. Hatalmas csónaktestből készült bárpult uralkodott a helyiségben vizuálisan szinte láthatatlanná téve azt a néhány törött lábú asztalt és széket, amelyek az esti szórakozások néma tanúi voltak. A falon lévő polcokon palackok sorakoztak bizonytalan származású nedűkkel töltve. Pista szeme azonnal csillogni kezdett a boldogságtól a láttukra. A hulla mutatta ajtó az illemhelyül szolgáló két műanyag vödör melletti apró beszögellésben volt található. Határozottnak ható léptekkel indultak az ajtó és a lehetséges üzlet felé.

 Egy kopogás elég is volt és már fel is tárult a deszkákból ácsolt nyílászáró. Hőseink belépve egy elég tágas, egy kisebb íróasztalból és egy nagyobb méretű igencsak erősnek és masszívnak tűnő fémpántokkal lezárt faládával berendezett szobába léptek. Aki az ajtót kinyitotta nekik valószínűleg másodállásban az állat és növénykertben vállalt állást, mint látványosság. Nagyjából két méter magas, közel százötven kilónyi csupa izom cseppnyi aggyal embertípus állt mellettük. Disznószemeiből csak úgy sütött a sötétség.

– Mi járatban és kik vagytok? – kérdezte hőseinktől az íróasztal mögött ülő lehajtott fejű furcsa emberke.

 Vazul egy mélynövésű rókaarcú jelentéktelen figura volt annak a szemében, aki nem ismerte. Roppan nagyhatalmú és veszélyes fickó hírében állt, köszönhetően nagy vagyonának és csavaros eszének. Mikor felemelte a fejét és a jövevényekre nézett a szeme felcsillant.

– Rozsomák, az anyád keservit, de rég láttalak! Azóta sem ettem olyan feketére égetett csirkeszárnyat mióta bezártad a bódédat és leléptél a térképről. Mi járatban vagy itt, és ki ez a két fickó veled?

– Tisztelt Vazul úr, én is nagy örömmel üdvözlöm önt. Ez a két úriember itt velem barátom és egyúttal üzlettársam. Megbízható és talpig úriember mind a kettő. Bemutatom Popeye és Deres urakat.

 Pista anyakönyvi és csúfneve is Deres volt ugyanis, amit hajóútjuk során Rozsomák egy kis beszélgetés folyamán kihúzott egy kis furfanggal Pistából. Rozsomák ugyanis nem igazán szerette, ha valakit a kereszt vagy csúfnevén említettek, kivéve természetesen néhány esetet. Az egyik ezek közül Trutyma Vazul volt, akinek a vezeték és egyúttal ragadványneve nem volt túlzottan ízléses számára, bár a viselője sohasem ellenkezett az miatt, ha így hívták.

 Pista és Popeye bólintott Vazul felé mert még a hangjukat nem találták és egyébként is rábízták magukat és az üzlet lebonyolítását Rozsomákra.

– Szóval mi járatban vagytok itt? Kellene egy kis kölcsön? – kérdezte Vazul.

– Dehogy kedves uram, egy mindannyiunk számára hasznos üzlet reményében kerestük fel az irodáját.

– Ki vele. Mi féle üzletről lenne szó?

– Erről – válaszolta Rozsomák és a zsebéből előhúzott egy nagy arany ékköves pecsétgyűrűt és Vazul elé helyezte az asztalra.

 Vazul a mellényzsebéből elővett egy nagyítót és értő szemmel gondosan tanulmányozni kezdte a gyűrűt. Mikor Popeye és Pista is elé tett egy-egy ékszert felvonta a szemöldökét.

– Természetesen nem kérdezem bár érdekelne, hogy honnan vannak, ugyanis a bevésett monogramok és címerek alapján ezek az ékszereket egy család tulajdonolta és talán egy gyűjtemény részeit képviselik, ami egyben igen értékes lehet. Viszont, így, hogy csak egy része van meg az értéke csekélyebb. Eladnátok őket Rozsomák?

– Igen, tulajdonképpen ezért jöttünk.

– Rendben van. Amit tudok adni értük az elég nagyvonalú ajánlat a régi ismeretségünkre tekintettel. Darabonként száz-százezer pengő magyar forintot leperkálok értük, ha meg tudunk egyezni.