Erdős Sándor - A KÖNYVTÁROS TÜNDÖKLÉSE

Erdős Sándor

A KÖNYVTÁROS TÜNDÖKLÉSE

A Városi Közmívelődési Nagykönyvtárban szigorú szabály uralkodott:

a könyvtárban csendnek kell lenni, kivéve, ha a könyvtáros tüsszent.

Csakhogy amikor Berkenye Beáta, a könyvtár új alkalmazottja megjelent, a csend teljesen elhagyta a helyiséget, mint egy rosszul megírt mellékszereplő, aki nem bírja tovább a jelenetet.

Beáta ugyanis rendelkezett azzal a szomorú szakmai hátránnyal, hogy akárhova állt, a környező férfi olvasók gondolatmenete azonnal zátonyra futott.

Volt ebben a dologban valami misztikus — vagy csak túl jó volt a szabású szoknyájának hullása —, de az olvasók előszeretettel lapozták előre a könyveket, és még előbbre a gondolataikat, ami végzetesen zavarta az állományrendezést.

A könyvtár vezetője, a tiszteletreméltó Csutak Piusz, aki életében egyszer mosolygott — véletlenül —, kijelentette:

 „Ez így nem mehet tovább! Az olvasók nem olvasnak, csak… néznek.

Beáta szomorúan összehúzta magán a kardigánját, ami olyan érzést keltett, mintha egy porcelánfigura próbálna lámpabúrát viselni, de ez sem segített.

Ekkor lépett be az ajtón egy hosszú, esőkabátos férfi, aki úgy nézett ki, mint aki egy másik történetből tévedt át.

A férfi odalépett a pulthoz, zsebéből elővett egy jegyzetfüzetet, és úgy szólt, mintha félne, hogy az asztal visszaszól:

– Magánnyomozó vagyok. A nevem Rágós Dezső.

Beáta kedvesen elmosolyodott.

Rágós Dezső ezzel a mosollyal nagyjából három évvel rövidítette meg saját élettapasztalatát.

– Miben segíthetek? – kérdezte a lány.

– Árulkodó pletykát hallottam – mondta a detektív. – Hogy ön körül szokatlan események történnek. Eltévedt gondolatok, kicsúszó könyvek, összeütköző olvasók, akik szerint a lexikonok is melegebbek lettek, mióta maga itt van.

Beáta csak pislogott. A pislogása egy pillanatra olyan volt, mintha az idő is félreütne.

Csutak Piusz közbeszólt:

– Nézze, nyomozó úr, mi szeretnénk szakmai rendben tartani a könyvtárat, de a hölgy… hm… esztétikailag nehéz eset. Túl feltűnő!

Rágós Dezső fel-alá járkált, mint egy gondolat, ami még nem találja a mondat végét.

– Az én gyanúm – jelentette ki ünnepélyesen –, hogy itt nem a hölgy a „túl feltűnő”, hanem a könyvtár.

– A könyvtár? – kérdezte Beáta elképedve. – Az miért lenne gyanús?

– Mert úgy látom, csendben, de nagyon hangosan történik itt valami.

A nyomozó egész nap vizsgálódott, kérdezett, jegyzetelt.

Este azonban egy váratlan felismerésre jutott: az olvasók nem Beátát bámulták, hanem mögötte lévő polcot.

A polcon ugyanis új, fényes kötésű könyvsorozat érkezett:

„A romantikus kalandok hiteles történetei 12 kötetben”, aranyozott gerinccel.

A könyvek gerince úgy csillogott, mint egy előkelő tengerész, aki túl sok fénycsövet viselt dísznappal.

Rágós Dezső ezt közölte is:

– A félreértéstől zeng a könyvtár! – kiáltotta. – A férfiak nem magát bámulták, kisasszony, hanem azt a ragyogó aranyszínű polcot!

A férfi olvasók erre mind bólogatni kezdtek.

Legalábbis azok, akik egyáltalán felfogták, miről van szó.

Beáta pedig megkönnyebbülve elmosolyodott, amitől a könyvtár légköre még a lexikonok szerint is derűsebb lett.

Csutak Piusz bajszát simítva így szólt:

– Nos… ebben az esetben a hölgy maradhat.

Így történt, hogy a könyvtár új aranykora kezdetét vette.

A romantikus köteteket később áthelyezték a kevésbé feltűnő F betűhöz (F: Folyóiratok mögé), és Beáta továbbra is rendben tartotta a csöndet és a rendetlenséget.

A magánnyomozó pedig távozott, egy új esettel a jegyzetfüzetében:

 „A könyvtárban néha a könyvek néznek vissza.”

Tanulság:

A történet tanulsága nem az, hogy amit látunk, az van — hanem hogy amit csillogni látunk, az biztos bajt hoz.