Tandori Dezső Művész Társaság

Natali Sanders Vihar Fekete menny dőlt a bús határra, vérszagú villám mart a szívembe, tajtékos orkán csapott a nyárra, s kormos ég zuhant a zöld kertekre. Koldus harang sírt a vak toronyban, rézízű zápor verte a tájat, vad csorda-dörgés tombolt konokan, feltépve bennem ősi imákat. Csontkezű éj járt részeg parázson, kék lidércfény ült a holt vizeken, rokkant világ vonszolta magát sáron, és felböfögött minden szemetet. Vihar-király ült villám lovára, fagyos korbácsa csattant az éjnek, sárba bukott a hit koronája, míg lángba borult fáink erénye. - by: Natali Sanders /Mosonmagyaróvár, Jogvédett!/ 2026.04.30

Tandori Dezső Robert Louis Stevensonnak „Nem is halaszthatom soká írásom befejezését, mert hogy elbeszélésemet eddig is meg tudtam óvni az elpusztulástól, nagy óvatosság és nagy szerencse együttes eredménye.” Robert Louis Stevenson: Dr. Jekyll és Mr. Hyde… Írásom elkezdését. Emlékszem, kinéztem az ablakon. Gesztenyefák; és bizonyos hiányzó gesztenyefák; nem volt az hiány; látszott közükön a túlpart. Hamarosan át kell mennem; ezt éreztem? Ott ültem, kinéztem az ablakon, még ott voltam, még itt, és mégsem. Át kell menni: ez még nem volt, de már az sem volt – ettől nem! –, hogy ott ülök. Most itt ülök, ugyanott; és az az „ott” máris: itt. Mindegy, hány éve már. Mindegy, hogy „aznap” ültem ott, és „azután” kellett átmenni, majd. Akkor ettől – már hadd mondjam így! – mintha nem is lettem volna ott. Most ott vagyok. Itt ülök, és ott vagyok. Vajon arra gondoltam-e, hogy át kell mennem? Gondoltam-e arra is, hogy hova? A fasoron túl – nem egészen pontosan ott – kezdődött a két part közti folyó....

Jerzsele Éva Ami formált… A fájdalom nem tört meg  csendben átformált, mint kőben rejtőző szobrot a láthatatlan kalapács. A csend nem volt üres, csak túl hangos volt bennem minden, s míg a világ elnémult körülöttem, végre meghallottam magam. A bizonytalanság… nem elvette a talajt, csak megtanított járni ott is, ahol nincs út kijelölve. És aki egyszer meglátja bennem az értéket, annak meg kell tanulnia nem birtokolni  hanem tisztelni. Mert ami sok fájdalmon át születik, nem kér hangos bizonyítást, csak egyetlen dolgot: méltóságot. És nem lettem keményebb, csak igazabb lett a határ bennem, hol véget ér a mások terhe, és elkezdődik az én lelkem. Nem várok már megértést minden áron, csak jelenlétet, ami nem kérdez túl, mert aki lát, az nem faggat, csak mellém ül… és bennem marad. A fájdalom megerősít a csend tanított A bizonytalanság utat mutatott  Aki felismeri az étékeidet meg kel tanulni méltón bánni veled. Kép: A szerző portréja

1929. május 10-én született Kányádi Sándor (elhunyt: Budapest, 2018. június 20.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas erdélyi magyar költő, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja A Hargita megyei Nagygalambfalván Kányádi Miklós gazdálkodó és László Julianna gyermekeként született. Édesanyját 11 évesen (1940) elveszítette. Az elemi iskola öt osztályát szülőfalujában, a középiskolát a székelyudvarhelyi református kollégiumban (1941–1944), a Római Katolikus Főgimnáziumban (1944–1945) és a fémipari középiskolában (1946–1950) végezte. Ezt követően beiratkozott a Szentgyörgyi István Színházművészeti Főiskolára, de 1954-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán szerzett magyarirodalom-szakos tanári diplomát, ám tanárként soha nem dolgozott, életét az irodalomnak szentelte. Költői tehetségét Páskándi Géza (1933–1995) fedezte fel. Ő közölte 1950-ben első versét a bukaresti Ifjúmunkás című lapban. 1951–5...

Natali Sanders Dérszagú hajnal... A dérszagú hajnal mezítlenre ázott, kövek közt hallgatott az eltiport világ, s föld szívén, hol tegnap vérzett még sok átok, csendből emelkedett egy reszkető virág. Dús indák fonódtak bokák gyenge ívén, mint múltba mart bilincsen sok nehéz karát, ám rózsaszín álom derengett a szélben, s a fájdalom tövéből kihajtott a nyár. Láttam az alkony parázsló udvarában, miként simul a fény a fáradt test köré, mint a szenvedés koldusruhás magányban, arannyá szelídül az estek küszöbén. Mert minden tövis alatt valami szép él, minden könny mélyiben ring egy tiszta sugár, s ki mezítláb halad fájó életútján, annak sebéből szárba szökken a tudást. Ne félj, ha vad bozót karistolja lelked, s dermedt éjszakák borulnak homlokodra, a föld is úgy terem kalászt, hogy megújul, s a rózsa is tövis közt hajt új bimbókat. - by: Natali Sanders🖋©® /Mosonmagyaróvár, Jogvédett!/ 2026.05.05. Kép: A szerző portréja -

Aurora Amelia Joplin  - Nagy Éva Auróra - Én vagyok a könyv  Én vagyok a könyv, gyűrött borítóval,  éveim gerincén finom repedés,  lapjaim között életem betűi,  mind szeretni születtek.  Ki mer hozzám érni gyengéden?  Ki meri követni sebeim sorát?  Ki tud úgy olvasni, hogy közben érzi:  egy élethez nem elég a kíváncsiság.  Van bennem oldal, amit féltve őrzök,  van mondat, amely néha fáj,  s aki sietve lapoz át rajtam,  éppen azt veszíti el, amiért jött talán.  Olvass végig, ha mersz, ítélet nélkül,  maradj velem a nehéz sorok alatt,  mert én vagyok a könyv, amely kinyílik annak,  aki nem fél a lapjaim között maradni.

  Erdős Sándor A várúr monológja   Kúszik a nap a vár falán felvirradt egy új reggel. Az álmatlan várúr megint az ablak előtt lebzsel.   Nézi birtokát, s morog: – Nem tetszik ez nekem. Birtokomon nyomortanyák bántja az én szemem.   Lenne inkább park vagy pázsit, mi oly szép ember szemének. Vagy egy jó hűvös pavilon, hol naphosszat henyélek.   Helyette a várban vagyok mindig, reggeltől estig. Nem megyek le a pórnéphez a hosszú téltől nyárig.   Bár megtehetném tán ma is, ritkán járok arra én. Oly szépen megvan magában az a sok koszladt szegény.   Egy dolog az biztos kérem, nem kell nekik új lakás. Van itt a vár mellett még egy-egy nagy szemétrakás.   Hogyha véletlenül mégis bekukkantok egy házba, itt-ott talált rongydarabbal mind fel vannak ruházva.   Csodás lehet az életük, hisz itt vagyok nekik én. Csámcsoghatnak jó uruknak ritka száraz kenyerén.   Neke...