Tandori Dezső - Robert Louis Stevensonnak

Tandori Dezső

Robert Louis Stevensonnak

„Nem is halaszthatom soká írásom befejezését,

mert hogy elbeszélésemet eddig is meg tudtam óvni

az elpusztulástól, nagy óvatosság és nagy szerencse

együttes eredménye.”

Robert Louis Stevenson: Dr. Jekyll és Mr. Hyde…

Írásom elkezdését.

Emlékszem, kinéztem az ablakon. Gesztenyefák; és bizonyos hiányzó gesztenyefák; nem volt az hiány; látszott közükön a túlpart. Hamarosan át kell mennem; ezt éreztem? Ott ültem, kinéztem az ablakon, még ott voltam, még itt, és mégsem. Át kell menni: ez még nem volt, de már az sem volt – ettől nem! –, hogy ott ülök. Most itt ülök, ugyanott; és az az „ott” máris: itt.

Mindegy, hány éve már.

Mindegy, hogy „aznap” ültem ott, és „azután” kellett átmenni, majd. Akkor ettől – már hadd mondjam így! – mintha nem is lettem volna ott. Most ott vagyok.

Itt ülök, és ott vagyok.

Vajon arra gondoltam-e, hogy át kell mennem? Gondoltam-e arra is, hogy hova? A fasoron túl – nem egészen pontosan ott – kezdődött a két part közti folyó. A túlpart ugyanígy kezdődik. Első pár centimétere aligha érdekel. Az olyan, mint a békés állat- vagy növényvilág. A halottak, az elhanyagoltjaink. Az ártatlanul mellőzöttek. Akiken időt nyerünk. Ülök, és időt nyerek; mihez. Ha ezzel, például, végzek, ez az idő elveszett. Végzek, és az időt máris elveszítettem. Ezért folytatom? Ülök itt, és ami kell, ami most kell, ami abból kell, hogy ültem itt, és ott volt a túlsó part, megvan. Ami megvan belőle, kell, ebben a pillanatban: kell.

Ez a pillanat nincs meg?

Ugyanez volt a dolog mögött akkor is? Nem az, hogy a még csak azt sem tudhatom, hol kezdődő túlparttal bármi bajom lett volna. Nem az volt kevés, hogy csak „ma” ülhetek itt, és így tovább. Hiszen arra az „itt”-re épp a „ma” múltával cáfolna rá az „ott”. Most „ott” az „itt”, ahonnét a túlsó part „ott” volt.

De hát ezt mintha mondtam volna már… Kinézek az ablakon. A gesztenyefák közén át a túlpartra. Ott van. Tudok én arról is, drága Robert Louis; ha átmegyek, ugyanúgy tudok ott lenni. Átmegyek, és ott vagyok csupán. Mintha sosem ültem volna itt annak előtte. Látja, éppen ez az. Ezt nem és nem és nem akarom. Nem mintha „itt” akarnék lenni. Csak itt „vagyok”. – – –

– – – Akkoriban úgynevezett „egyetemista” voltam; tudja, Dömiéknél is van ez, ott ez az „iskola, főiskola, iskola”. Ez sok mindent jelent. Nálam azt, hogy eltartottak. Amikor megszűntem egyetemistának lenni, hozzáláttam önmagam eltartásához. Azóta is ez történik. Vagyis: most már nem megélni akarok; a „meg” az megvan; most már csak élni. Ami, persze, „meg” nélkül nem megy. De hát… Itt ülök, nézem a túlsó partot, ahová már „egyetemre járni” nem kell. Robert Louis, ha most azt kérdezné, várom-e, hogy még ezért és ezért és ezért se kelljen átmennem, mit felelhetnék. Vártam-e valaha is bármit? És csakugyan nem tudom. Holnap például átmegyek, mert szükséges. Tegnapelőtt ott jártam: önként. – – –

– – – Ha mi annak idején, még eltartott-koromban, amikor, mondjuk, még nyaralni jártam (mert az is megszűnik, Robert Louis, úgy az is megszűnik; bár, persze, mindig járunk nyaralni, azért persze járunk), ha akkor ismerjük egymást, ha akkor egy este végigmegyünk az …-i országúton, míg a többiek már az …-i vendéglő kertjében vacsoráznak, és ha a barátságunk épp ebből adódik, bár egy szóra sem emlékszünk azután – gondolja meg, hány éve lenne már annak! tizenvalahány? –, és ha egy nap, most, mondjuk: tegnapelőtt, összetalálkozunk odaát?… Miért tennék én olyan nagy kanyarokat a túlparton, holott egyenesen hazajöhetnék? De hát ha egyszer már csak így történt! És az üres boltban, ahol igazán nem kellett volna megfordulnom akkor, tegnapelőtt, maga, Robert Louis, egyszerre csak megszólalna mellettem. Egy tekercs fekete-fehéret vennék épp, és mint látnám, maga öt színeset. Fortekrómot. Az én anyagom egy kicsit extrább, de a magáé a teljesebb. És együtt távoznánk. És azt mondanám magának: nem, nem, sosem beszélnénk meg találkozást, az időpontokat ki tudja, és maga azt felelné, hogy viszont így, itt, ahogy most is, nyugodtan azt mondhatja bármelyikünk, hogy másmerre van dolga, és azonnal elválhatnánk. Hanem akkor csak továbbmentünk, és maga, Robert Louis, ha megbocsát, elhagyom a feltételezgetéseket, bement egy boltba, és gyorskávét vett, és ahogy ott álltam én is a néptelen üzlet pénztárgépénél, mely egyszerre megindult, nem gondoltam végig, hogy maga a Szigetre megy, a szigetemre; hanem most, nemrég, vagyis már utóbb, az jutott az eszembe: láttam valakit, láttam magát, Robert Louis, ahogy megvette a Szigetre a kávét. A kávé, öt tekercs – ennyit láttam. Mintha… de nem tudom. Most, hogy ezt írom, a kávéból néhány gyorsfőzet elfogyhatott már odaát, és az egyik tekercsen ott (odaát!! ott??) a Sziget néhány látványa; most, ahogy kinézek az ablakon túlra, talán ez van. – – –

– – – Azt mondtam magának, Robert Louis, ahogy a kávéval, melyet azonnal elfelejtettem, kiléptünk a boltból, és még néhány száz métert együtt haladtunk, azt mondtam, érzi-e, miért egészen egyszeri ez a találkozás; mégis, tudom, nem érezhette, ugyanúgy, ahogy én is csak a találkozásunk innenső felét éreztem. Átkiabáltunk azért egymásnak, és ha erre volna mód, azt kérdezném most: Emlékszik? én akkor csakugyan lelkesen fogadtam a… egyáltalán. Ne higgye el, mondtam azonnal, őszinte voltam, látja, Robert Louis, ne higgye el a lelkesedésemet, mert a dolog nem olyan egyszerű, hogy „ez nem magának szól”; azt ki tudja, mondtam inkább, és ezt csak úgy általában mondtam, de hozzátettem: Magának, Robert Louis, én ezt nyugodtan mondhatom; magában megbízom, nem kell tartanom semmitől, de hát arról van szó, hogy mégiscsak hogy jövök én ahhoz? És hogy jön hozzá a másik, a túlfél?

Ehhez az elvonatkozó – azonnal elvonatkozó! semmitől nem is elvonatkoztatott! – lelkesedéshez. Amivel aztán megint csak mennyi időre maradok magam! És még ha magam lennék akkor; de épp ezzel a lelkesedéssel, a leülepedésével nem vagyok szinte sehogy. Állandó átmenet, kedves barátom, mondtam; hogy jövök mégiscsak az állandó átmenetekhez. Itt akarok lenni, mondtam, és nevettünk. Én csakugyan szeretem ezt az egész micsodát, amiben élek. Mennyire örültem én annak a maga Szigetének! Hát hogy oda vágyott mindig; unta, ugye, a helyi szeszélyes nyaralásokat; nem voltak azok már nyaralások; kijelölt idők voltak, és – de hát mi nem mondtuk ezt, mi ilyet nem mondtunk, Robert Louis, ez csak a levegőben volt, ezt talán öt és félezren mondták abban a pillanatban, ott, a környéken, hogy az időt nem lehet megrendelni. Nem, nem, de a Szigeten nem lehet rossz idő; egyszerűen nem lehet, mondta maga. Erre én, emlékszik, Robert Louis, erre én: Kedves barátom, lehet, ott is lehet. No persze, nem főidényben. Ezért megy oda maga főidényben; viszont ezért nem megyek oda én főidényben; mert akkor mindenkivel összetalálkoznék. Például… Ilyen jókat mondtunk. Aztán még megtettünk néhány métert.

Ez egy hosszú barátság kezdete lesz, talán, Robert Louis; vagy inkább így mondtam, ugye, emlékszik: kedves Robert Louis; és egy „nagy” barátság kezdete, azt mondtam; ez a Sziget. Órákig nem tudtam megnyugodni utána. Vagyis ugyanaz történt, mint máskor. Pár óra múltán ugyanaz lett ebből is, mint bármiből. Még, még el kell telnie bizonyos időnek. Aztán majd így ülök, emlékszem, mint most. Mint az imént. Ülök, és ezt is befejezem, és egy darab idő újra elveszett. – – –

– – – – Madarak repülnek át az ablak előtt, a túlpart előtt, a hiányzó fák közt. Emlékszem-e a Szigetről madarakra? Átrepülnek a fák közt, meglepően kevés szárnycsapással. A többi – megmarad? Megmaradhat-e az elmaradó szárnycsapás? Vagy az elmaradó helyett következik a következő? Igen, ez a teljesség megvan. Közvetlen az érintkezés, bármekkorák a közök. Megpróbálok a megpróbáltatásokra gondolni. És ezzel is eltartom magam. Valahonnét és valahova. – – – –

– – – „Ó, ne mondjátok, hogy gyáván föladtam

Az ősök művét, a tengert, a lámpás

Őr-tornyokat, s az alkotás helyett

Otthon, papírral játszom, kisgyerekként.

Mondjátok inkább: Idők délutánján

Egy szorgos család leverte kezéről

A gránitport, s végignézve a zúgó

Parton, látta, ahogy a lebukó nap

Megcsillog büszke emlékművein,

S elégedett mosollyal szánta csipp-csupp 

Játszásra a kandallófényes estét.”

 

(Robert Louis Stevenson: Ó, ne mondjátok…)

 

– – – Jegyzet. Robert Louis Stevenson E.-ban született, és S. szigetén halt meg. Skót „inzsellér”-családból származott; lényében szétválaszthatatlanul, de nagyon jól kivehetően keveredik büszkeség és kisebbrendűségi érzés; büszkeség az ősök és a család műve iránt, és szorongás, hogy nem képes számukra érthető módon folytatni munkájukat. Heves vonzódása a „múlthoz”; elveszített gyerekkorának nosztalgikus felidézése. Betegsége; felnőtt kora jelentős részét betegen, megnyomorodva éli meg. (Gyerekverseinek többségét bal kézzel írja, agyvérzése után, amikor egy időre megvakul.) Stb.; ld. (?)