NAT ROID Magazin 2026.1

 

Beköszönő

Kedves Olvasók!

Kedves Tagtársaink!

Nagy szeretettel és őszinte örömmel köszöntöm a Tandori Dezső Művész Társaság valamennyi tagját, valamint minden kedves olvasót, aki kezébe veszi a NAT ROID Magazin digitális kiadását.

E magazin megszületésének célja változatlan: szeretnénk hozzájárulni a magyar irodalom és költészet értékeinek megőrzéséhez, népszerűsítéséhez, miközben lehetőséget biztosítunk a kortárs alkotók számára, hogy műveik eljuthassanak az olvasókhoz. Hiszünk abban, hogy az irodalom nem csupán a múlt öröksége, hanem élő, folyamatosan formálódó művészet, amely képes összekötni nemzedékeket, közösségeket és gondolatokat.

A NAT ROID Magazin lapjain ezúttal is a Társaság tagjainak versei, novellái, prózai írásai és egyéb alkotásai kaptak helyet. Minden mű egy-egy önálló világ, amely szerzőjének látásmódját, érzéseit és gondolatait közvetíti. Bízunk benne, hogy ezek az írások nemcsak kellemes olvasmányélményt nyújtanak, hanem elgondolkodtatnak, inspirálnak, és talán arra is ösztönöznek, hogy minél többen maguk is tollat ragadjanak.

A Tandori Dezső Művész Társaság számára kiemelten fontos a tehetséggondozás, az alkotók közösségének építése és az egymás iránti szakmai tisztelet. Meggyőződésünk, hogy az irodalom akkor marad igazán élő, ha teret ad az új hangoknak, miközben méltó módon őrzi hagyományainkat is.

Köszönettel tartozunk minden szerzőnek, aki bizalmával megtisztelte magazinunkat, és munkájával hozzájárult e kiadvány létrejöttéhez. Reméljük, hogy az olvasók ugyanazzal a szeretettel fogadják ezeket az alkotásokat, amellyel szerzőik papírra vetették őket.

Kívánom, hogy a következő oldalakon mindenki találjon olyan gondolatot, történetet vagy verset, amely maradandó élményt nyújt, és amelyhez később is szívesen visszatér.

Jó olvasást kívánok!

Erdős Sándor

Szerkesztő, a Tandori Dezső Művész Társaság elnöke

Poór Edit

Indián Nyár

Hideg őszi napok után,

Még egy utolsó hőhullám,

Mit felhevít a napsugár,

Majd végleg elköszön a nyár.

Színpompázó falevelek,

Hullanak őszt jelezve,

Fák vetkőzik ruhájukat,

Kérgeikbe burkolódznak.

Felkészülnek ők a télre,

Ám, még fürödnek a fényben,

Indián nyár melegében,

Elsuhanó lágy szellőben.

Természetnek nagy csodája,

Szivárványos őszi tájban,

Nyári meleg kacsintása,

Pillanatnyi vidámsága.

Poór Edit

Hazaérkezve

Aria Svájcban, Paradisoban nőtt fel. Kisközség a Lugano – tó partjánál. Itt az emberek többnyire túristák vagy a mezőgazdaságban dolgoznak. A tó két gleccser összetalálkozásánál keletkezett az ország déli csücskében. Meseszép környék és csodálatos hangulatú. A faluban élők odafigyelnek egymásra, barátságosak és segítőkészek.

A lány első nagy szerelme Hans, akivel a tizenéves korukat együtt töltötték. Ők hatalmas területen szőlőt termelnek. Borászattal foglalkozik a családjuk már több generáció óta.

Az iskola elvégzését követően Hans a Berni egyetemen tanult tovább, míg Aria a Zürichi egyetemre nyert felvételt. A kapcsolatuk idő múltával teljesen megszakadt. A fiú, tanulmányait követően ott maradt, mert egy nagy cégnél kapott vezetői állást. Aria Zürichben él és egy előkelő lapnál újságíró.

Mindketten ritkán látogatnak haza, mert a munkájuk lefoglalja őket. Hosszú éveken át nem találkoztak és így nem is tudtak egymásról semmit.

Hans édesapja szeretné, ha a borászatukat a fiaik vezetnék majd tovább. Hiszen ez a családi vállalkozás mindig apáról fiúra szállt. Az öccse Lukas a szülői háznál maradt és segíti őket a munkájukban. A lakásukat idővel átalakították panzióvá, melyet édesanyja vezet.

Aria anyukája már korábban eltávozott az élők sorából. Édesapja egyedül viszi a gazdaságot, persze segítsége mindig akad, hiszen nagyon összetartanak a szomszédok.

Reggel, amikor beérkezett az irodájába Aria, az asztalán talált egy hivatalos levelet. Gyorsan felbontotta, mert látta, hogy Paradisoból érkezett. Elkezdte olvasni, és közben egyre jobban megteltek szemei könnyel. Felpattant székéről és futva rohant a főszerkesztő irodájáig.

– Luis! Azonnal haza kell utaznom, kérlek add át a cikk megírását másnak. Nem tudom mikor jövök vissza – mondta zaklatott állapotban.

– Aria! – de hát mi történt?

A sírástól nem tudott megszólalni, csak átnyújtotta a levelet.

– Sajnálom, részvétem – mondta lehangoltan Luis, miután elolvasta és átölelte a lányt.

– Tudod, hogy mindenben számíthatsz ránk. Kérlek szólj, ha tudunk segíteni valamiben. A fiam, Florian majd elvisz. Ne vezess ilyen állapotban – ajánlotta fel.

– Nem, nem! Köszönöm, majd megoldom – válaszolta.

A lány gyorsan hazament a bérelt lakásába és összeszedett pár dolgot, aztán útnak indult. Kis idő múlva csörgött a telefonja Florian hívta.

– Édesem, hát miért nem szóltál nekem? Most tudtam meg apámtól, hogy mi történt. A tárgyalást nem tudom már lemondani, de holnap utánad megyek, hogy segítségedre legyek.

– Köszönöm Florian, de nem szükséges. Intézem a dolgokat és majd jelentkezem – válaszolta.

Régen nem volt otthon a kis szülőfalujában és több minden megváltozott, az épületek, üzletek csak az emberek egymás iránti szeretete és segítőkészsége maradt ugyanaz. Amikor a házhoz megérkezett a szomszéd fiát Luganot találta ott, aki nem hagyta felügyelet nélkül az édesapja portáját. Alig ismert rá, egészen megférfiasodott.

– Az utóbbi időben sokat gyengélkedett apukád és én voltam a jobb keze – mondta.

– Tudom, úgy szeretett téged, mintha a saját fia lennél. Nekem mindig azt mondta, hogy jól van és minden rendben van – válaszolta Aria.

– Nem akarta, hogy aggódj miatta, a szíve nem bírta és egyszerűen csak összeesett. Már nem tudtak segíteni rajta.

– Nagyon köszönök neked mindent.

– Nincs mit. Itt vagyok és segítek neked mindenben, de azt hiszem most jobb, ha magadra hagylak.

Aria pár hetet maradt, amíg elintézte a temetést. Ez idő alatt visszatértek lelkébe a régi idők emlékei. Átjárta szívét a kis faluját körül lengő szeretet, amit csak ott érzett. A csend, nyugalom és az a pazar látvány, amit Paradiso nyújtott. A munkája ugyan visszahívta a nagy város zajába, de fájt otthagynia az otthonát. Ekkor érezte először igazán, hogy mit is jelent számára az – otthon –.

Az ifjú hölgy ott tartózkodása alatt nagy segítségére volt Lugano és ezért hálás volt neki. Elég sok időt töltöttek együtt. A fiú szívesen udvarolt volna neki, mert nagyon megszerette a személyiségét. Tudta azonban, hogy a lány szerelme Florian, várja őt vissza. Igazán jó baráti viszony alakult ki közöttük, mivel a hasonló gondolkodásmód közel hozta őket egymáshoz.

Aria, úgy határozott, hogy nem tartja meg a farmot, mivel őt a munkája és Florian is a városhoz köti. Felajánlotta Luganoéknak megvételre, mivel ők a közvetlen szomszédok. Pár nap gondolkodási idő után megkötötték a szerződést, majd visszatért Zürichbe.

Hirtelen idegennek érezte magát ebben a nagy városban. A dinamikus lüktetés túl sok volt neki. Elmaradt a munkájával és Florian is sürgette az eljegyzésüket. Szeretett írni, már korábban hozzáfogott egy regényhez, de a munkája miatt lassan haladt vele. Csendre, békére és nyugalomra vágyott maga körül. Az eljegyzéssel járó ceremónia nem segített lelkiállapotán. Úgy döntött, hogy később visszamegy Paradisoba, aminek a szeretetteljes légköre egyre inkább hiányzott számára. Gondolta, ott nyugodtan befejezi majd a félbemaradt regényét.

Hans szülei felett is eljárt az idő. Lukas sokat segített, de egyedül már kevésnek bizonyult. A bátyja végül feladta a Berni munkáját és hazaköltözött a család örömére. Mindig szeretett túrázni az impozáns környéken. Az édesanyja által fenntartott panzió vendégeit rendszeresen csoportos túrákra invitálta. Ezzel megnövelte az odalátogatók körét és egyre népszerűbbé tette a magánszállásuk nívóját.

Florian átvette a főszerkesztői munkát az édesapjától, mert Luis elment nyugdíjba. Mindenáron ragaszkodott ahhoz, hogy minél hamarabb megtartsák az esküvőt, de Aria ezt túl gyorsnak tartotta. Érezte, hogy magához akarja kötni teljesen és ez zavarta őt. Egyre bizonytalanabbá vált, hogy valóban Florian e az igazi. Alig találkoztak, a sok munka miatt és az is sokszor vitával végződött. Eleinte csak a szép és a jó fátyla burkolta be szerelmüket. A későbbiekben fokozatosan kezdtek kibontakozni a különbözőségeik. Ez abból adódott főleg, hogy Florian a városban nőtt fel és a neveltetési körülmények is mások voltak. A közösen szőtt terveik kezdtek eltérő irányt venni.

Aria szabadságra vágyott, egyedül akart lenni. Elérkezettnek látta az időt arra, hogy befejezze az álom regényét. Leadta a munkáját és felvette a kapcsolatot Hans édesanyjával, Ellával. Természetesen a panzió legszebb szobáját kapta meg. Nagy örömmel fogadta az asszony, lányaként szerette. Fáradtan, kimerülten érkezett meg, így rögtön lepihent egy kicsit.

Pár óra elteltével, már gyönyörködött a pazar kilátásban. Az ablak a tóra nézett és a lenyugvó nap fénye megcsillant a vízen. Lement az étkezőbe, hogy egyen egy pár falatot. Meglepte, hogy milyen sokan vannak a panzióban. Pont gyülekeztek egy közös kirándulásra. Ekkor még a lélegzete is elállt. Hans jelent meg, mint túravezető.

– Hans! Ez nem lehet igaz! Te hogyan kerülsz ide? – kérdezte meglepetten.

A fiú, persze ugyanúgy meglepődött, hiszen legalább jó tíz éve nem látták egymást. Ő megnövesztette a haját és varkocsba fogta. Aria, pedig rövidre vágatta a szép hosszú fekete haját. Nagyon jól állt neki, filigrán termetével, bájos arcával 18 – nál nem nézett ki többnek. Hans, alig ismerte meg. Amikor felocsúdott ámulatából, átölelte a váratlan vendéget.

– Én is ezt kérdezem tőled? – válaszolta.

– Hú, ez nagyon hosszú történet – mondta Aria.

– Rendben, akkor később beszélünk – válaszolta.

– Merre mentek?

– Ó, csak ide a közeli forráshoz az erdőbe piknikezni. Emlékszel rá?

– Igen persze…, – válaszolta mosolyogva a lány.

– Gyere te is – hívta Hans.

– Most nem köszönöm, nincs is ilyen felszerelésem. Ezzel nem készültem. Talán máskor.

– Rendben, ha visszajöttem folytatjuk.

Ezzel elvonult a csoporttal. Aria, csak dermedten nézett utánuk.

– Ella néni! Nem is mondtad, hogy Hans hazajött – kérdezte.

– Nem is kérdezted kislányom. Láttam rajtad, hogy mennyire elgyötört voltál. Hagytam, hogy kipihend magadat – szólalt meg huncut mosollyal az arcán.

– Csak látogatóban van?

– Nem, feladta a munkáját és végleg hazaköltözött. Mi ennek nagyon örülünk, mert tudod igen sok itt a munka és Lukas már kevés volt hozzá.

– Tényleg, ő merre van?

– A szőlőben segít Max bátyádnak, este, majd biztosan találkozol velük is.

– Elbűvölő lett ez a panzió, nagyon jó ötlet. A szobám pedig egyenesen varázslatos – dicsérte Aria.

– Köszönöm lányom örülök, hogy jól érzed magad benne. Meddig maradsz most?

– Egyenlőre nem tudom, szeretném a regényemet befejezni ezen a lenyűgöző helyen.

– Nagyon ügyes vagy, sok sikert kívánok neked hozzá. Szólj bátran, ha valamire szükséged lenne.

– Köszönöm szépen – és átölelte az asszonyt.

Aria elindult, hogy megnézze a szülői farmot. Lugano kint tevékenykedett a földön.

– Szia Lugano! – köszöntötte.

– Aria! Micsoda meglepetés! Te itt? – kérdezte és örömmel engedte be a lányt a kapun.

– Igen, most egy ideig az Ella néni panziójában szálltam meg.

– Ide is jöhetsz bármikor, ugye tudod?

– Köszönöm Lugano kedves vagy, de jó ez így.

– Megkínálhatlak egy pohár borral? Gyere be beszélgessünk – invitálta a lányt.

– Köszönöm, de inkább egy limonádét innék.

– Az is van – mondta széles mosollyal.

Leültek az ebédlőbe és jót beszélgettek.

– Szinte semmit nem változtattál.

– Igen jó ez így, nekem pont megfelel – válaszolta jó kedvűen.

– Talán vannak az itt maradt holmijaimból is?

– Persze megőriztem őket, gondoltam egyszer talán visszajössz értük. Belepakoltam egy dobozba, gyere odaadom neked.

– Szuper! Nagyon aranyos vagy.

Aria átvette a csomagot és el is köszönt a fiútól. Visszaérkezve kipakolt és boldogan konstatálta, hogy meg van a régi túracipője és egyéb dolgok, amire ittléte alatt még szüksége lehet. Előkészült a regény folytatásának írásához, de elég fáradt volt hozzá, így úgy döntött, inkább lefekszik és jól kialussza magát.

Másnap korán, frissen ébredt, már átjárta az ottani levegő klímája. Remekül érezte magát, rádöbbent, hogy szíve mélyén mindig erre vágyott. Nem nyomasztotta a határidő, és a város zaja. Nincs pörgés, frusztráció. Florian sem igazgatja, hogy éppen mit csináljon. Minden csendes és nyugodt, a lelke megtalálta a harmóniát.

Reggeli után meglátogatta a barátnőjét Miát, akinek a falu központjában egy kis ajándéküzlete volt. Óriási örömmel borultak egymás nyakába. Egészen elbeszélgették az időt. Kiderült, hogy neki tetszik Lukas és pár hónapja már egypárt alkotnak.

– Igazán örülök nektek Mia! Legyetek nagyon boldogok!

– Köszönjük szépen. Én is azt kívánom nektek Floriannal.

Aria arca hirtelen elkomorult.

– Talán valami baj van köztetek? – kérdezte Mia.

– Nem tudom, most nem akarok róla beszélni – válaszolta, majd elköszönt és visszament a szállásra.

Ebéd után a kávéját felvitte magával és hozzáfogott a könyv írásához. Egészen jól haladt vele, miközben a kávéját kortyolgatta. Késő délutánra járt, a teraszról hangokat hallott. Lement és látta, hogy a család kint vacsorázik. Ő bent akart leülni, hogy falatozzon valami keveset. Max bácsi, Hans édesapja, azonban meglátta és bekiáltott;

– Gyere lányom ülj le ide hozzánk, úgyis régen láttalak.

Hans csinált maga mellett helyet gyorsan Arianak. A szeretetteljes kölcsönös üdvözlés után, jó étvággyal fogyasztották el közösen a vacsorát.

– Hálásan köszönöm ezt a meghitt estét, rég volt ilyenben részem – szólalt meg Aria, miközben szemei könnyel teltek meg.

– Drága kislányom! Tudod, hogy hozzánk mindig hazajössz, saját lányunkként szeretünk téged – vigasztalta Max bácsi.

Ella néni leszedte a terítéket és Lukas segített neki. Max bácsi is elköszönt, hogy lepihenjen. Hans és Aria kettesben maradtak a fénylő csillagok társaságában. Ezernyi megbeszélni valójuk akadt az elmúlt időszakról.

A fiú szerelme újra fellángolt, vagy inkább ki sem hunyt. Titkon parázslott végig a szíve mélyén. Ő sem volt tudatában, de ezért nem talált párt magának az eltelt idő alatt, mert végig Ariát kereste minden lányban.

Fájó érzés kerítette hatalmába, amiért már menyasszony. Ugyanakkor mégis boldogság járta át minden sejtjét, hogy a közelében lehet.

Aria a következő napokban sokat dolgozott a könyvén, már majdnem befejezte. Közeledett a szüret ideje és ilyenkor minden kéz elkell. Ő is kiment a szőlőbe segíteni Hans családjának. Vidáman teltek a napok. Annyira jól érezte magát, nem sietett befejezni a könyvet, mert nem vágyott vissza a városba. Egyre inkább kezdte észrevenni magán, hogy hazaérkezett, itthon van. Benne is újra éledt a Hans iránti szerelem, de nem mutatta ki. Magában küzdött az érzelmek viharával. Menyasszonya volt Flóriánnak és ezt egy pillanatra sem felejtette el. Időnként beszéltek telefonon.

– Aria! Kedvesem! Kipihented már magad? Hogy állsz a könyveddel? Mikor jössz már vissza? – záporoztak a kérdések felé.

– Florian, szeretném, ha eljönnél ide pár napra. Olyan jó itt, neked is jót tenne egy kis pihenés és megismerhetnéd a szülőfalumat – kérte.

– Drágám, ne kérj tőlem ilyet. Tudod, hogy nem lehet, rengeteg a munka és különben is én mit csinálnék ott? Te mikorra tervezed a visszajöveteledet?

– Pár nap és ott vagyok – válaszolta lehangoltan.

Neki ült és másnap estére befejezte a regényét.

– Aria, hiányoltalak ma – mondta kedves mosollyal az arcán Hans.

Befejeztem a könyvemet és holnapután reggel megyek vissza Zürichbe.

– Ilyen hamar? – kérdezte döbbenten.

– Igen, akadt egy kis dolgom is, és el kell intéznem – válaszolta komoly arccal a lány.

– Azt hittem itt maradsz a szüreti bálra.

– Sajnos nem tehetem Hans.

– Akkor holnap van kedved még egyet kirándulni a kedvenc helyünkre mielőtt visszatérsz?

– Nem tudom, talán – válaszolta zavartan.

Hans látta Arián, hogy valami nagyon nincs rendben, de nem akart tovább faggatózni.

A lány éjszakája gondterhelten telt, mert vívódott azon, hogy mit tegyen. Egyre bizonytalanabb volt Floriannal kapcsolatban és Hansot egyre közelebb érezte magához, mintha mindig is vele lett volna. Másnap reggel túraruhát öltött magára és úgy döntött elmegy Hanssal kirándulni.

– Látom, döntöttél Aria – mondta széles mosollyal az arcán Hans.

– Igen, ezt a napot még a pihenésnek szentelem – válaszolta mosolyogva.

– Tegnap este, láttam bántott valami elmondod? – kérdezte.

– Nem akarok róla beszélni Hans, ne haragudj ezt magamban kell elrendeznem – mondta kissé gondterhelt arccal.

– Értem, de szólj, ha segíthetek – ajánlotta fel.

– Kedves vagy, köszönöm.

Ragyogóan sütött a Nap, és a sűrű fák lombjai közt megtört a fénye. Az óriás koronák néhol teret engedtek a kéklő égboltnak is. A levegő tiszta és hűvös volt. Csend honolt a tájon. Élvezettel lépkedtek a zöld gyepszőnyegen.

– Ez hiányzik nekem a városi forgatagban – szólalt meg Aria.

– Bármikor eljöhetsz, szeretettel látunk mindig, Floriant is hozd magaddal.

– Hm…,

– Mi a baj?

– Ő nem kívánkozik ide, már hívtam – mondta és újra elszomorodott.

– Sajnálom Aria.

Ekkor, hirtelen megbotlott a lány és Hans a derekánál fogva megtartotta. Hosszasan néztek egymás szemébe, majd ellenállhatatlanul megcsókolta Ariát.

– Ezt, nem lett volna szabad – mondta a lány, de a gyönyör az arcán jóleső érzésről árulkodott.

– Bocsáss meg kérlek – mondta Hans és elengedte.

Tovább haladtak az ösvényen és odaértek a kedvenc padjukhoz, itt leültek pihenni.

– Emlékszel? – kérdezte Hans, miközben a pad támasz részébe karcolt szívecskére mutatott.

– Igen – válaszolt mosolyogva.

– Aria! Tudnod kell, hogy az én érzéseim nem változtak irántad. Hiába volt annyi év és távolság. Én ma is igaz szerelemmel szeretlek téged. Egyetlen pillanatra sem feledkeztem meg rólad – vallotta be könnyek között.

– Köszönöm Hans, hogy ezt elmondtad. Én is így érzek irántad, bár nem lenne szabad – és szétmorzsolt egy könnycseppet.

– Aria! Szerelmem! Bontsd fel az eljegyzésedet és gyere vissza. Legyél a feleségem!

– Ó, Hans! – sóhajtott fel szomorúan és vállára hajtotta fejét.

Egy kis ideig még ott üldögéltek és elmerengtek a múlton, majd visszaindultak. Az este folyamán a lány összepakolt és elköszönt mindenkitől, mivel másnap korán szeretett volna indulni Zürichbe. Reggel Hans már az ajtóban várta és segített a csomagokat kivinni a kocsihoz.

– Köszönöm.

– Aria, visszatérsz?

– Talán – mondta és beült a kocsijába.

Még egy utolsó pillantást vetett Hansra és a panzióra, majd elindult. A szíve a fájdalomtól meghasadt és egy darabot ott hagyott belőle.

Először a bérelt lakásába ment, majd az irodába.

– Szia édesem! Hát megjöttél végre? – üdvözölte Florian.

Átölelte és megpuszilta.

– Képzeld itt annyi munka volt, hogy apámnak is be kellett segíteni. Örülök, hogy itt vagy. Gyere az irodádba, nézd itt vannak az asztalodon a dossziék. Nézegesd át őket – invitálta.

Aria, hirtelen nem tudott szóhoz jutni, csak lerogyott a székére. Mire felnézett Florian már nem volt sehol. Fejét kezeibe temetve ült egy darabig. A fejében csak az kattogott, hogy – Tényleg ezt szeretnéd csinálni? Tényleg erre vágysz életed végéig? Hirtelen felállt és bement Florian irodájába.

– Florian! Beszélnünk kell.

– Jó, szívem, de ne most, mert megbeszélésem van – hóna alatt a dossziéjával már indult az ajtó felé.

– Felbontom az eljegyzésünket és kilépek a cégtől.

– Tessék Aria? Mit mondtál? – fordult vissza megdöbbenve.

– Igen, jól hallottad.

– Ne viccelj velem, most nem érek rá.

– Soha nem érsz rá velem beszélni és ezt komolyan mondtam.

– Na, jó higgadjunk le mindketten. Munka után elmegyünk és a vacsoránál megbeszéljük – mondta, de már be is csukódott mögötte az ajtó.

Aria meghozta végleges döntését. Este Florian, mivel az irodában nem találta elment a lányért bérelt lakására és elvitte vacsorázni.

Sikerült néhány dolgot átbeszélniük. Florian végül megértette, hogy az ő útjaik nem egy irányba tartanak. Elfogadta a lány döntését és elengedte. Aria még pár nap alatt elintézte az ügyeit, majd összepakolt és elindult Paradisoba.

A kis faluban már elkezdődött a szüreti mulatság. Az első napon mindig nagy vásárt rendeznek a szőlő speciális termékeiből. A második napon must és bor versenyt tartanak. Este táncos mulatsággal zárják az ünnepséget. Igazi közösségi program, ahol mindenki ott van. Nagyon jól érzik magukat, beszélgetnek, mulatoznak és a jó zenére táncra perdülnek.

Hans az utolsó pillanatig reménykedett abban, hogy Aria visszatér a szüreti bálra. Szomorúan egyedül ült az asztalnál. Nézte, ahogy mások boldogan szórakoznak. Az ajtó felé nézve, azt hitte csak látomása van. Aria ott állt boldog mosollyal az arcán. A fiú szinte futott a lány felé és karjaiba zárta.

– Soha többé nem engedlek el! – mondta.

– Hazaérkeztem Hans! Itthon vagyok! – és könnyeiket csókolták egymás arcáról.

Hamarosan megtartották az esküvőt, az egész kis- község ott volt a pompás ünnepségen. Aria a panzió vezetésében segített a továbbiakban Ella néninek. Közben persze írta a sikeresnél, sikeresebb könyveit. Gyökereihez visszatérve megtalálta önmagát. A boldogság virágainak szirmai harmóniában tartották lelkét.

Nagy Cynthia

Felhők

Felhők fehér bárányfelhők a széltől gyorsan

kúsznak, ahogy az éveink is szinte elszaladnak.

Miért cipeli az öröm a bánatot a hátán?

Miért nem örülhet szívünk, boldogságban némán?

Miért sarjadzik aggódás a szeretet nyomán?

Miért születünk, miért szenvedünk, ha

egyszer úgyis eltűnünk, s nem marad más

csak az emlékünk!

De én még itt vagyok s nézlek, szívem minden

szeretetével ölellek, s érezlek!

Mintha milliónyi aprócska csillagocska ragyogna

szemeid íriszébe, mely különleges fényt tükröz a

tekintetedbe...

Te megérzed lelkem zűrzavarát, ahogy néznek

Téged szemeim a könnyfátyolon át...

Arcomról lecsorgó könnycseppet felfogja forró szád,

így szeress, szoríts magadhoz, s már nem is fáj

annyira az elmúlás.

A.K.András

A csoda

Kovács János esztergályos és géplakatos az onkológiáról tartott hazafelé nem épp jó hírekkel. Három hónap, ennyit kapott. Ennyi van vissza az életéből, nem több. Vérrák, áttétek és ennyi volt egy élet. Negyvenhárom évig éjt nappallá téve dolgozott. De miért? Hogy aztán közöljék vele, ja bocs haver, sajnáljuk, de nem tudunk rajtad segíteni. Lenne gyógymód, de túl drága, és az egészségbiztosító nem állja.

– Mocskos tetvek! De a pénzem az jó volt igaz?! Negyvenhárom évig mindig pontosan befizettem azt a sok adót és a társadalombiztosítást is! Igaz-e ti ganéj túrók?! Tetvedékek! Most itt van ötvennyolc év és lehúzták a rolót! Ezt beszoptad kispajtás!

Pipa volt, de nagyon. Mielőtt elindult haza, bevágott egy kávét és két felest. Leszarja, ha elveszik a jogosítványát. Három hónap. Három hosszú hónap! Egész életében dolgozott, mindig másoknak segített, és most mindenkinek büdös lett hirtelen. Mindenki elfordult tőle, a falubeliek úgy kezelték, mint egy fertőző beteget. Még a felesége is otthagyta, elköltözött az anyjához. Azt mondta, nem válik el. Erre a kis időre minek? Három hónap. Már nem kell senkinek, mert hamarosan csak nyűg lesz.

– A büdös jó anyátokat!

Rágyújtott egy cigire és tovább dühöngött. Már nem hajt hasznot senkinek, és simán kidobták a gyerekei is.

– Indok az mindig van. Melózni kell, a családunkat el kell tartani! Most nem érünk rá, gyere vissza három hónap múlva. Akkor én már nem leszek ti gerinctelen dögök! – Így dühöngött hangosan, amikor is észrevette azt a nagy árnyékot balról. Bele akart taposni a fékbe, de már késő volt.

* * *

Egy erdős részen ment keresztül, balról kiugrott elé egy hatalmas szarvas. Majd száz kilométeres tempóval telibe találta az öreg a majd negyven éves Zsigulival. A karambol erejétől kirobbantak az üvegek, az autó eleje egyszerűen eltűnt. Az ütközéstől az utastér megroggyant. A motor kiszakadt hatalmas robaj közepette. Az események előtti pillanatban, azelőtt alig egy milliomod másodperccel éles fehér fény lobbant Jani teste körül, körbeölelve őt olyan szorosan, hogy mozdulni sem tudott. Mindaddig így is maradt amíg meg nem állt a karosszéria. Mindaddig amíg a fém gyűrődött. A hatalmas, majd fél tonnás állat teljes súlyával felfogta a járművet. Azonnal ki is múlt. Agancsaival az utastér fémlemezeit átlyukasztotta, szétszaggatta. Az egyik letört agancs, annak is a rézsútosan hegyes vége egyenesen János arcába szúródott, ami abban a pillanatban János arcától alig egy millimétere millió darabra robbanva semmisült meg. Mintha csak az öreg sérthetetlen lenne.

* * *

A rendőrautó épp a másik faluba igyekezett. Előtte ment egy öreg, fehér, jobb időket is megért Lada. Ismerték a tulaját, hiszen rendszeresen vitték hozzá a falubeliek a melót. Hol egy kapálógép alkatrész, hol valami más kellett. Hirtelen kiugrott egy szarvas a kocsi elé és ugyanabban a pillanatban fény lobbant az autó belsejében. A detonáció hatalmas volt. Bár szinte biztosak voltak benne, ezt nem lehetett túlélni, azonnal beszóltak a központnak, riasztva a mentőket és a tűzoltókat. Kiugrálva az autóból hallották, ahogyan az öreg úgy istenesen káromkodik.

– Janikám! Te élsz?! – Megdöbbenve álltak a galacsinná gyűrődött valamikori autó mellett.

– Pistikém! A jóisten vezéröt titöket ide! Szabadicsá mán ki. Böszorutam, hogy a menydörgös ménykű csapna bele! A rosssebibe mán! Meg abba a kodorgó nyavajás üvegtalicskát toló majmába!

A rend őrei alig hittek a szemüknek, Jani barátjuk nagyon is elemében és egyben volt. Egy karcolás nélkül megúszta azt a hihetetlen erejű balesetet. Viszont beszorult, nem is akárhogyan! A karosszéria fémlemezei, nyaktól lefelé rá voltak hajtogatva a testére. Mintha csak csokoládépapírral tekerték volna be. A kiérkező tűzoltók három órán át dolgoztak Jani kiszabadításán, akin egyetlen egy karcolás sem volt. A jogosítványát természetesen elvették, ittas vezetésért.

* * *

Jánosnak mindkét rendőr a barátja volt. Ennek ellenére elvették a jogosítványát, jogosan. Viszont hazafuvarozták. Másnap el is ment a helyi kocsmába, mert az éjjel rettenetes fejfájása volt. Gondolta, iszik egy sört, de ahogy a helyiek meglátták összesúgtak.

– Odanézd a, a Jancsi! Aszongyák, pár hónapja van nöki. Az aszony is elölépett, Oszt nézd a! Tögnap úgy vágták ki abbó a roncsbú. Oszt mégis él.

Köszöni szépen, ez nem hiányzik neki. Dolgozni nem kellett már mennie, mert azonnal táppénzre vették. Orvoshoz se, mert már nem volt mit tenni. Kis falu ez, mindenki tud mindent mindenkiről is. Néha még többet, mint az ember saját magáról. Így aztán mégse ment be a kocsmába, hanem az a melletti mindenes boltba. Vett egy üveg hűtött sört és egy sorsjegyet. Aztán gondolt egyet, mindegyik fajtából vett egyet-egyet. Sőt, valamennyi lottót, amit csak tartottak, megjátszotta. Leült a bolt elé, kinyitotta a sörét, és a kupakkal elkezdte egyesével lekaparni a sorsjegyeket. Ahogyan belekortyolt a sörbe, viszolyogva, undorodva köpte ki azt.

– Mi a manó! Netalán tán csak nem megromlott volna az istenek nedűje? – csattant ki belőle hirtelen. Ahogyan ez a mondat kicsúszott a száján, a kocsma udvarán elhallgattak az emberek. Őt nézték csodálkozva.

– Hát ti meg miért engem bambultok, mint Einstein a relativitáselmélet megcáfolóját?

– Janikám bazmeg! Hogyan böszész tö? Háá kiköptöd a sört is?! Baj van? Orvost hijunk?

– Nem kell gyerekek. Köszönöm szépen, de pompásan érzem magam! Sőt fenomenálisan. Ha jól érzékelem, épp most nyertem meg a kaparós sorsjegy főnyereményét. Amúgy én is furcsállom a dolgot, de vizet kívánok. Az alkohol káros hatásait szeretném elkerülni a közeljövőben.

– Vizöt! Jancsi, te ténylög betög vagy e! Hát, no. Ki hallott mán iljet!

Valóban! Kovács János géplakatos attól a perctől fogva nem ivott egy korty alkoholt se. Lerakta a cigarettát és elkezdett egészségesen enni, mozogni. Volt miből, mert valamennyi kaparós sorsjegyének a főnyereményét ott és akkor megnyerte. Majd sorban valamennyi szerencsejáték, amit akkor megjátszott, telitalálatos lett. A helyi takarékszövetkezet korlátlan hitelt adott neki a nyereményei erejéig. Hihetetlen tudásvágya lett, és olyan gyorsan olvasott, mint még soha senki sem előtte a történelemben. Bármit is vett a kezébe, bármely könyvet, az azonnal megmaradt a fejében. A helyi könyvtárban töltötte ideje nagy részét. A falubeliek megint kirekesztőn viselkedtek vele, de már nem érdekelte. Felfogta, félnek tőle, mert akkora változáson ment keresztül. Egy hét múlva kiolvasta a könyvtár valamennyi könyvét. Sőt, utánanézett a betegségének. Megértette a probléma gyökerét és megtalálta a megoldást is. Csinált magának gyógyszert is, aminek a receptjét elküldte egy magyar gyógyszergyárnak a vérmintáival együtt a helyi orvoson keresztül, akinek leeset az álla, mert János látszatra teljesen felépült, meggyógyult. Vett egy autót, és felfogadott egy sofőrt hozzá. Mert nem kapta vissza a jogosítványát. Volt miből, pénze már volt rá. Hirtelen fontos lett a feleségének és a gyerekeinek is, amikor az újság megírta hihetetlen nyereményét. Hogy honnét tudták meg? Ő maga mondta el nekik, és mindenkinek ugyanazt válaszolta.

– Most nem érek rá! Majd három hónap múlva. – Ennyi volt csupán a bosszú a részéről.

Majd megalkotta a vízzel működő hidegfúziós erőművet az otthona körül található szemétből. Azzal táplálta meg az antigravitációs és az anyag-antianyag hajtóműveket, amiket lakásban talált elektronikai készülékek alkatrészeiből rakott össze. Ételt nyomtatott energiából! Anyagot alkotott sugárzásból. Térhajtóművet épített, aminek a segítségével lehetett teret ugrani, teret hajlítani. Másodpercek alatt akár több millió fényévet is utazni, ha épp arra lett volna szükség. Megalkotta a teleportáló készüléket, amelyek a fénysebesség több milliárdszorosával is tudtak működni. Megalkotta a sugárzást is visszaverő energiapajzsot, amibe bezárta valamennyi találmányát, amin idáig sikerrel dolgozott, a teljes dokumentációval együtt. Három hónapig éjt nappallá téve ezeken dolgozott. Majd értesítette a magyar tudományos akadémia tudományos tanszékét minden elért eredményéről, alátámasztva bizonyítékokkal. Megírta nekik, mindent átad három feltétellel.

1. Nem használhatják fel találmányait sem fegyverként, sem semmilyen erőszakos tevékenységre.

2. Valamennyi országnak és nemzetnek átadják ingyenesen a teljes dokumentációt találmányairól.

3. Őt, soha semmilyen körülmények közt nem zaklatják, hagyják élni.

S mint aki jól végezte dolgát lefeküdt aludni. Másnap hajnalban a TEK-kommandósai törték rá az ajtót. Lefogták, megbilincselték és letartóztatták Kovács János esztergályos és géplakatost. Soha többé senki sem látta. Állítólag a rabszállítóból, a bilincseket a raktérben hagyva egyszerűen eltűnt, amikor a piros lámpánál megállt a kocsi. A találmányai a telkén maradtak bezárva. Ahhoz hozzáférni a jelenlegi technológiával nem csak az emberek nem tudnak, hanem a Multiverzumban senki sem!

* * *

Kovács János a rabszállítóból egyenesen egy hatalmas, több ezer billiárd tonnás csillaghajó fedélzetén találta magát, ahol a kapitány fogadta, köszöntötte tökéletesen beszélve a magyart.

– Elnézést kell kérnem öntől, kedves Kovács úr. Sajnálom, hogy nem tudtuk korábban kimenteni. Hihetetlen eredményeket ért el egymaga segítség nélkül.

– Ez az egész az önök műve?

– Részben igen, de a szarvasos balesetét nem mi intéztük. Csak az életét mentettük meg ott és akkor egy kis genetikai tuninggal kombinálva. Éppen hogy csak sikerült. Mert az a baleset minket is meglepett.

– Miért én? Mi volt a céljuk vele?

– A kérdés jogos. Mert haldoklott és nem maradt senkije sem. Ezért választottuk önt. Mi volt a célunk? A Föld lakóit vizsgáztattuk. Megértek-e már a galaxisközi nemzetek tagjának lenni vagy sem?

– Ha jól sejtem elbuktunk.

– De el ám! Nem is akárhogy. Ilyen csúfos bukás nem volt már húsz milliárd éve!

– Akkor a találmányaimat is önöktől kaptam?

– Nem, arra mind magától jött rá. Az is igaz, valamennyi találmányát mi már feltaláltuk korábban. Kivéve azt az energiapajzsot. Olyan a Multiverzumban senkinek sincs. Hajlandó azt átadni részünkre?

– Természetesen. Semmi akadálya, csupán három feltétele van...

Vége…

Benyó Attila

Nyári ég alatt

Tűz a nyári nap,

forrósodik hangulat,

nyári ég alatt.

Lesz-e eső, jó tevő!

Vagy elszárad a mező?

Forró szerelem,

engem is hív, kedvesen.

Néha riogat!

Eláraszt az érzelem!

Vagy egyszer csak szétesem?

Tavasz fordult át,

forró, perzselő nyárba.

Csak a por maradt!

Kiszáradó világban,

öntözésből hiány van!

Szerelem virág,

fakul és lassan porlad,

Nincs táptalaj.

Szikes és repedezett,

épp mint szív felülete.

Távolban felhő,

esőt hozhat, meg ernyőt.

A talaj szomjas.

A lélek is szomjazik.

Édes csókról álmodik!

A felhő alatt,

egy női alak sétál.

Egy remény sugár!

Natali Sanders

Árnyak a ködben

A Bécs felé vezető autópálya felett sejtelmesen terült szét a sötétszürke köd. A látási viszonyok aligha voltak kielégítőnek mondhatók. A gomolygó ködöt csak a két oldalt elszórtan álló hatalmas szélturbinák óriás lapátjain fel-fel villanó két vörös csík törte meg néha, ahogy komótosan araszolt. A gigantikus építmények szinte rátelepedtek a tájra, félelmet és szorongást ébresztve az arra autózókban. Akik érzékenyek voltak erre az időre, úgy érezhették, hogy valaki rátérdepelt a mellkasukra, és ki akarja tépni a szívüket.

Bence és barátnője Emma letargikus hangulatban autóztak munkahelyük felé. Mindketten Bécsben dolgoztak az Admiral egyik kaszinójában, Bence pénztárosként, Emma, mint krupié. Szerették a munkájukat, de az állandó ingázás rányomta a bélyegét mindennapjaikra. A fiú rutinból, robotpilóta üzemmódban vezetett, hisz több éve nap mint nap megteszik ezt a hosszú utat. Kedvese gondolataiba merülve, álmosan pislogva bámulta a ködből ki-ki bukkanó óriási lapátokat.

– Van valami megmagyarázhatatlanul hátborzongató ezekben a monstrumokban, pláne ahogy most hömpölyög körülöttük a köd. Olyan, mintha élnének… Esküszöm, figyelnek minket! – szorította meg Bence jobb karját enyhén remegve.

– Á, csak képzelődsz, nem sokat aludtunk az éjjel – élénkült meg egy pillanatra kajla mosollyal a szája szegletében barátnőjére kacsintva.

– Te kis kéjenc – bazsalygott Emma, majd felsikoltott. – Fékezz!

Erősen rátaposott a fékre, ami – lássuk be – egy autópályán kicsit sem veszélytelen, de már mindegy volt. Az autó csikorgó kerekekkel tűnt el a sűrű, vibráló, átláthatatlan ködben. Olyan érzésük volt, mintha ragacsos vattacukorba kerültek volna. Bence felszisszent, mert szerelme olyan erővel szorította a kezét, hogy körmei a tenyerébe mélyedtek és még a vére is kiserkent.

– Sajnálom – nézett rá bocsánatkérően Emma –, nagyon parázok, bocsi. Mi történik? Mi ez az egész? Miért nem látunk semmit, csak ezt a nyavalyás ködöt? – rebegte, majd elnémult.

Ahogy a fiú tenyeréből az első vércsepp elindult lefelé, úgy lassult le az idő, s úgy merevedtek bele teljes tudatuknál maradva ők maguk is. A kocsi ablakain kívül eltorzult, rémes arcú szellemlények jelentek meg, feltűntek, majd tovalibbentek. A levegő tele volt elektromos pulzálással, sötét és fényes árnyak keveredtek egymással, és fülsértően magas frekvenciájú hangok töltötték meg a kocsi légterét. Bence orrából vér szivárgott, keze rángott, szeme fennakadt, majd természetellenes hangon ennyit mondott:

– Hoc est enim corpus meum (…ez az én testem), benned lakom mától fogva halálod órájáig – majd lassan odafordult a félelemtől még mindig bénultan ülő kedveséhez, átölelte és addig csókolta, míg az utolsó korty levegőt is kiszívta belőle.

Emma elkékült arccal csúszott le az ülésen, de a következő percben már újra egyenes derékkal ült, kacéran mosolyogva.

– Finom kis fiatal ez a test, feszes, ruganyos, nem így látod? – fordult a fiú felé.

– Most jól választottál, kedvesem – dicsérte. – Ezekben a testekben elvegetálunk vagy hatvan évig, ha nem jön közbe egy újabb malőr, mint legutóbb.

– Hm… igazán jól festesz a korodhoz képest! – vigyorgott Balár, a több száz éves boszorkánymágus.

– Megmondtam, hogy a kellő alanyokra a kellő időben, a kellő helyen kell várni. Végre elhagyhatjuk a köd fogságát, domina cordis mei (…szívem egyetlen, drága hölgye)!

– Azzal gázt adott, és nagy sebességgel besorolt a forgalomba.

A köd lassan oszlani kezdett, a lapátok továbbra is folyamatosan forogtak, egy-egy mozdulattal felkavarva a ködben lapuló boszorkányok elátkozott szellemeit.

-Vége-

Natali Sanders

Alkony

halk sóhajjal halódva hull alá

időtől kérges rozoga levél,

napfénybe fürdőző arany csillám

simítva táncol sárgásrőt erén.

fák koronás díszeiként éltek

és élvezték a tengerkék eget,

most avarszőnyeg rojtjai itt lent,

és üldözik a játékos szelet.

boltívet formált lombok terelnek

aranylón tarka őszből kifelé,

alkony után már október éhes,

fényt és meleget gyűjt magamellé.

hát göngyöld szíved, s tested kabátba,

szeretetből szőj meleg takarót,

a szép csak úgy szép, ha van ki lássa,

s van kivel megoszd mondanivalód.

Márton Csilla

Pundurka

Szeme fénye homály,

néz a távolba,

beleolvad

Nagymama.

Nagymamámmal érzek

Szemében a Nap tükre fénysugár,

zúzmarás szempillapár.

Gondolatban elszáll,

ha rám néz, üres a tekintete, fénylik a szeme.

Tejköd haja hullámaiból kinéz.

Oda kívánkozik, ahol a rét virágzik,

a szív egyszerre dobban,

a csók izzik, és ő beleolvad.

Ránccal szántott, aszott arcán

délutánra látni, céltalan, szeme homályos,

kedélye zaklatott, durcás.

Sír. Viharos a nézése.

Hosszú, vékony ujjaival bögréjét tartja.

Érzékeny, csorbát ejt a tűrőképessége.

A magány betegsége szomorú tengerszem,

Mindig ott van, ahol az érzelme.

Estére elfárad, a sötéttel betakarva álomba merül.

Meggyötört teste mozdulatlan múmia.

Ki tudja, merre jár, ez nem is fontos ám!

A lényeg, hogy itt él tovább.

Erdős Sándor

Árpád vezér galaktikus bevonulása

avagy: így jöttünk mi – de ezúttal hipersebességgel

A csillagközi tér végtelen sötétje fölött, valahol a Tejút bal hátsó szárnyában, egy nagyobbacska üstökös mögött bujkált egy rozoga űrhajó. A neve Turul I., bár a fedélzeti számítógép ragaszkodott ahhoz, hogy inkább T-001 Ludovika-osztályú űrbetyár fregatt.

– Ne mondd már, hogy fregatt – morogta a kapitány, egy termetes, bajuszos alak, akinek a sisakján turulmadár-dísz trónolt. – Ez inkább egy csillag-kazán, amit gumipapucsban lehet csak megjavítani.

Ő volt Árpád vezér, a magyar klánok űrflottájának parancsnoka, a világegyetem első emberiségbe oltott büszkesége, és egyben az utolsó, aki hitt abban, hogy a navigációs térkép nem fejjel lefelé van.

– Kapitány, a csillagiránytű megint megbolondult – jelentette be Ond vezér, a hajó főprogramozója és önkéntes filozófusa. – Azt mondja, hogy a legközelebbi lakható bolygó egy „Magyarország” nevű hely, de olyan nincs a katalógusban.

– Akkor mi lesz most? – kérdezte Kond, aki a fedélzeti kantinért felelt, és akinek minden stratégiai javaslata a „nyissunk egy új hordó bort” irányba mutatott.

– Most? – dörmögte Árpád. – Most bevonulunk.

A bevonulás előkészületei

A Turul I. fedélzetén a helyzet feszült volt. A hajtóművek sírtak, a reaktor úgy dorombolt, mint egy másnapos macska, és a radar minden második percben azt jelezte: „Ütközés veszély! Ön épp a saját árnyékát követi.”

De Árpádot nem ilyen apróságok tántorították el. Ő a fénykorból jött. A csillagmagyarok nem féltek semmitől, legfeljebb attól, hogy kifogy a pálinka a plazmahűtőből.

– Emberek! – harsogta. – Vagyis... magyarok! A mi népünk ideje eljött. Az univerzum még nem tudja, de hamarosan megtudja, hogy ki az, aki képes a gravitációt meghekkelni egy fokossal!

A legénység lelkesen éljenzett, főleg azért, mert a kapitány beszédei után rendszerint kiosztott egy adag gulyáspasztát – a jövő egyik legbizarrabb találmánya, amely az űrben is úgy nézett ki, mintha pörkölt lenne, csak kicsit jobban világított.

– Ond! – szólt Árpád. – Indítsd be a féregjárat-generátort!

– Kapitány, az utolsó próbálkozáskor a generátor átugrott a múlt hétre, és ott hagyta a fél hajót!

– Sebaj! – legyintett Árpád. – Legalább tudjuk, hogy működik az időutazás. Na, rajta, fiam!

A hajó megnyikordult, a tér megremegett, és a Turul I. úgy ugrott át a hiperűrön, mintha csak egy nagyobb gémeskút peremén lendült volna át.

A honfoglalás kezdete

Amikor előbukkantak a hipersebességből, egy különös, kék bolygó lebegett előttük. A szenzorok szerint lakható volt, bár kissé „fejletlen technológiai állapotban”.

– Ez lesz az! – kiáltotta Árpád. – Látom, folyók, hegyek, síkságok!

– És mit ír a központi adatbank? – kérdezte Ond.

– Azt, hogy ez egy „Föld” nevű hely, és a helyi időszámítás szerint Kr. u. 895-öt írunk.

– Micsoda? – kérdezte Kond. – Tehát időt is ugrottunk?

– Igen. Úgy tűnik, a generátor kissé... patrióta lett. Pont oda hozott minket, ahol a legendáink kezdődnek.

Árpád komoran nézett a képernyőre.

– Fiaim, ez sorsszerű. Itt kell megalapítanunk az új hazát!

A Turul I. lassan belépett a légkörbe, miközben a hőpajzs sistergett, mint egy túlhevített bogrács. A radar kétségbeesetten pittyegett: „FIGYELEM! Atmoszférikus pálinkatartalom: 0%!”

– Azonnal pótoljuk! – üvöltötte Árpád, és megparancsolta Kondnak, hogy bontsa meg a tartalék készletet.

A hajó végül egy hatalmas síkság fölött ért földet. A krónikák ezt később úgy jegyezték fel: „Árpád a Kárpát-medencébe érkezett.” A valóságban viszont csak annyi történt, hogy a navigációs AI félreolvasta a „Kárpát-kódot” és véletlenül leszállt a Hortobágyra.

Diplomáciai incidens a pusztán

A hajó ajtaja füstölve kinyílt. Árpád kilépett a porba, és emelkedett hangon így szólt:

– Ezennel birtokba vesszük e bolygót a magyar nép nevében!

A közelben épp egy juhász legeltetett, aki a jelenséget látva eldobta a botját, és csak ennyit mondott:

– A fene vinné el, megint leesett valami az égből.

Árpád komolyan biccentett.

– Ő lesz az első alattvalóm.

Ond azonban aggódva súgta:

– Kapitány, a történelmi adatbázis szerint most kellene valami szimbolikusat tennünk, például vizet inni a Dunából.

– A Dunát nem látom, de ott egy gémeskút. Jó lesz az is.

És így történt, hogy a galaktikus magyarok első szertartásos ivása egy hortobágyi gémeskút mellett zajlott, miközben a Turul I. fedélzetéről halkan szólt a himnusz, amit a hajó mesterséges intelligenciája tévedésből country remixben játszott le.

Utóhang

Aznap este a csillagok alatt Árpád elégedetten nézett körbe.

– Fiaim, ez a föld jó hely lesz. Van napfény, bor, szilvapálinka, és senki nem kér engedélyt a parkolásra.

Ond sóhajtott:

– De mi lesz a hajóval?

– Maradjon itt, hadd csodálkozzanak rajta e népek. Talán majd századok múlva úgy beszélnek róla, mint „égi madárról”.

És valóban, amikor a következő reggel a hajó felett elszállt néhány korai magyar, már csak ennyit mondtak:

– Nézd, mintha egy nagy vas-turul lenne!

A történelmet pedig, mint mindig, a győztesek írták – ezúttal egy kissé berúgott fedélzeti AI, amely az eseményeket „honfoglalás” címszó alatt mentette el.

Így vonult be Árpád vezér – nem lóháton, hanem fénysebességgel – a történelembe, és bár az űrflotta többi hajója sosem érkezett meg, a Turul I. legénysége tudta, a magyar nép már megérkezett. Csak most először... a galaxisból.

Erdős Sándor

A csend üvöltése

Üvöltéssé vált a csend,

segítségért száll a hang.

Hatalmasat kondul újra

a régen néma harang.

Lelkek sírnak mély sötétben,

vágynak újra a fényre.

Bűnök emléke kavarog

odalent a sötétbe.

Feloldozást kaphat talán

a megbánás sikolya.

Lehet újra hangtalan csend,

nem üvölt akkor soha.

Impresszum

NAT ROID Magazin
Digitális kiadás – 2026. nyár

A Tandori Dezső Művész Társaság irodalmi és művészeti folyóirata.

Kiadó:
Tandori Dezső Művész Társaság

Felelős kiadó:
Erdős Sándor, a Társaság elnöke

Főszerkesztő:
Erdős Sándor

Szerkesztőség:
Tandori Dezső Művész Társaság

A lapszám szerzői:
Poór Edit
Nagy Cynthia
A. K. András
Benyó Attila
Natali Sanders
Márton Csilla
Erdős Sándor

Borítóterv és digitális tördelés:
Mesterséges intelligencia közreműködésével, a szerkesztőség iránymutatása alapján.

Megjelenés:
Digitális kiadás

Kiadás éve:
2026