Tandori Dezső Művész Társaság

Erdős Sándor A Vénuszi Menyasszony, avagy Két Asztronauta a Puszta Ortodoxia Szélén  „Az emberiséggel az a baj, hogy minden új bolygóra magával viszi a pattanásait, a szexuális frusztrációit és egy komplett, szanaszét szaggatott Rejtő Jenő életművet, amit aztán a gravitáció megváltozásától megrészegülve próbál értelmezni.” – Nathan Zuckerman asztronauta, 2147.  Miután a Szkafanderes Szerelmesek nevű űrsikló – melynek már a neve is egyfajta kétértelmű, rossz ómen volt – belevágott a Venus Secunda légkörébe, mint kés a vajba, csak a roncsaink jelezték, hogy valaha is léteztünk. A Venus Secunda, az emberiség új reménye, egy homokos, sivatagos katlan volt, ahol még a levegő is bizonytalan volt a tüdőnek, de legalább nem volt rajta szmogriadó. Mellettem, a füstölgő gépdarabok között, Poldi állt, azaz Dr. Leopold Kálmán, szexuálpszichológus és hobbistatisztikus, aki elméletben legalább kétszáz bolygót ismert jobban nálam. Én, Nathan Zuckerman, középkorú irodalmár, aki valami félreér...

Erdős Sándor A Viharfüttyi Mókusvadász különös esete A történet ott kezdődött, ahol az efféle történetek általában nem szoktak: a Puszta északi csücskében, ahol már nem is igazán puszta volt a táj, hanem valami félreértett erdőféleség, amit a természet bizonyára próbadarabnak szánt. A helyet a helyiek csak úgy hívták: Tévedések Tava . Ez különös módon egyáltalán nem volt tó, de annál inkább volt tele tévedésekkel. E tájon élt és uralkodott – saját, kéretlen megfogalmazása szerint – a szerfölött híres, ám hivatalosan egyáltalán nem jegyzett vadonbéli fenegyerek: Viharfüttyi Mókusvadász Oszkár , röviden Szarvi. Az igazolványképéről is jól látható volt, hogy a természet nem spórolt rajta: akkora agancsa volt, hogy a madarak gyakran tévedésből odaköltöztek, és a postás rendszeresen levelet hagyott neki, amelyen ez állt: „Tisztelt Fészekháztulajdonos!” Szarvi azonban nem akart vadonbéli legendává válni. Egyszerű álma volt: színész kívánt lenni. De nem ám akármilyen! Olyan tragikus hős, aki...

Aurora Amelia Joplin  A szív jól döntött   Petra öt éve dolgozott egy könyvesboltban a kikötő mellett. Nem szerette különösebben, de nyugodt volt, és senki nem várta tőle, hogy csodákat tegyen. Reggel nyolckor kinyitotta az üzletet, este hatkor bezárta. Nap közben kávé, csend, rutin, semmi különös. Egy csütörtökön, záróra előtt két perccel bejött egy férfi. Nem nézelődött, nem kérdezett. Levett egy régi tengerészeti naplót a polcról, és az asztalra tette. – Ajándék lesz? – kérdezte Petra, mert ezt szokta ilyenkor kérdezni. – Nem – felelte a férfi, aztán váratlanul hozzátette: – Indulok. Petra már majdnem beütötte az árat, amikor megállt a keze. – Hova? – kérdezte kíváncsian Petra. A férfi elmosolyodott és válaszolt: – Fogalmam sincs, csak megyek. Csend lett. Petra nem értette, miért érinti meg ennyire ez a mondat. Ő egész életében úgy hitte, csinálni kell valamit, amit mások is értenek: „biztos állás”, „rendes élet”, „legyen terv”. Mindenki ezért dicsérte, pedig olyan una...

Erdős Sándor Füstbe ment terv – újragondolva Az egész úton hazafelé – mely út egyébként a Magyar Királyi Porfelhőgyár támogatásával készült, mert olyan porvihar kavargott, hogy a saját lovamat se láttam – azon gondolkodtam, hogyan fogom majd szólítani rég nem látott anyámat. A gondolkodás azonban veszélyes sport a pusztán: az ember könnyen belegyalogol egy vakondtúrásba, de én hősiesen vállaltam a kockázatot. „Anyám! Kincsem! Légy üdvözölve!” – gondoltam először, de ezt már korábban elsütöttem egy vámhivatalnoknak, és rettenetesen félreértette. „Drága jó anyácskám!” – ez viszont túl érzelmesnek tűnt attól a fiútól, akit gyerekkorában csak úgy nevezett, „az a kis csibész, akinek a hangja még az ördögöt is kormosítja”. Végül arra jutottam, hogy majd improvizálok. Ez mindig beválik, különösen ha az embernek fogalma sincs, mit fog mondani. A szekér alattam vágtatott, de közben úgy éreztem, mintha megállt volna az idő – ami csak azért nem volt igaz, mert a bakon ülő kocsis, bizonyos Káposzt...

Erdős Sándor A Pápa, aki bejelentkezett a mennybe A menny kapujánál általában nyugodt volt a forgalom. Néha egy-egy angyal elsétált, mint aki csak cigarettaszünetre megy, néha meg egy lélek érkezett, akinek még a felhőkön is átsütött a megrökönyödése. De aznap különös torlódás támadt: egy fehér ruhás, zavarba ejtően tekintélyes úr toporgott a kapuban, mintha megszokta volna, hogy előtte szétnyílnak a sorok, zászlókat lengetnek és orgonaszó harsog. – Jó napot – köszönt illedelmesen. – Én vagyok a pápa. Szent Péter felnézett, úgy, ahogy az szokta, aki életfogytig tartó kapuőri munkaszerződésben dolgozik és már sok mindent látott, de még mindig képes csodálkozni. – Párdon? Melyik? – kérdezte szerény érdeklődéssel. – Nem melyik! A pápa! – emelte fel fejét a fehér ruhás úr, akinek tekintetében ott ült az a fajta panasz, amellyel az ember általában pincérekkel, telefonos ügyfélszolgálattal és csütörtöki miséken a ministránsokkal szokott érvelni. Péter a Nagy Könyvhöz lépett. A kötet annyira ...

A.K. András Fedőnevén Róka . Fedőnevén Róka, az ÁVH egyik három per hármas ügynöke. Az elhárítás egyik magasabb rangú felelős tisztje fekete bőrkabátja belső hajtókáját megvillantja a kalauz felé. Természetesen jegy nélkül lépet fel a peronról egyenesen a vonatra. Ötvenhatban az ÁVH hivatalosan megszűnt. Egészen pontosan újra szervezték, ámde Róka rá a példa, hogy az idők viharát sikeresen átvészelve más égisze alatt futott tovább ugyanaz a szervezet, ugyanazokkal az emberekkel. Rókának hamarosan jelentést kell írnia és még nem talált senkit és semmit sem, amit eredményként fel tudna mutatni. Kell egy gyanútlan áldozatot találnia. Az se baj ha ártatlan, csak akadjon horogra. Az előbb úgy érezte, mintha figyelnék őt. Nem, biztosan csak félreértett valamit, gondolta. Ám de amikor Róka a vonatra felszállt és az elindult, egy szürke ballonkabátos napszemüveges, ugyanolyan színű karimás kalapos alak nézett egyenesen rá a peronról, míg a vonat el nem haladt. A peronon csak ő állt és tőle szá...

Aurora Amelia Joplin  Nem lát engem senki   Nem lát engem senki. Átnéznek rajtam, mintha fényből lennék, nem hagyok árnyékot a földön, nem hagy nyomot a léptem. Mosolygok, mert azt tanultam, hogy aki tart másokat, az nem remeghet — de belül néha elfárad a szív, ha mindig ő az erős. Nem kérdezi senki, hogy bírom. Nem kérdezi senki, ki tart meg engem. Csak azt, hogy adok-e még, van-e még bennem egy újabb csoda. Nem lát engem senki. Pedig ott vagyok minden sorban, minden ölelés mögött, minden percben. Nem kérek tapsot, nem kérek hálát, nem várok vállveregetést — de talán majd egyszer lesz egy pillanat, amikor valaki végre a szívembe lát. Addig is maradok, aki vagyok: szívből adó, igaz ember. Nem eltűnök — hanem ragyogok, akkor is, ha nem látják, hogy ki vagyok.