Tandori Dezső Művész Társaság

Erdős Sándor A kocsma és a halak legendája  A helyzet a következő volt: a faluban a patak úgy döntött, hogy pályát téveszt, és a legszebb ívű kanyarnál egyenesen a Presszó felé vette az irányt. Ez önmagában még nem lett volna tragédia, ha a Presszóban nem tartózkodik állandó jelleggel négy-öt férfi, akik a helyi meteorológiai intézet szerepét töltötték be: ők ugyanis minden kör után egyhangúlag megállapították, hogy „eső lesz vagy nem lesz, de inni azért kell”.  A víz tehát lassan, de határozottan betört a kocsma elé, és derékig ellepte a krumpliföldet, majd könyékig a vendégeket. A törzsgárda azonban észrevette a pozitívumot: – Látod, Jenő – szólalt meg a bajuszos úr, aki mindig a harmadik korsó után kezdte el magát a közmunkák főmérnökének képzelni –, most legalább nem kell vödör a hűtéshez. Bedugod a sört a vízbe, és kész!  A társaság többi tagja bólogatott. Kivéve a sapkás ember, aki kijelentette: – Szerintem ez nem árvíz, hanem szolgáltatás. Most már a kocsmához házh...

Erdős Sándor Ajándék A hajnali köd még ott ült a fák között, mint valami vékony, foszlós takaró, amelyet az erdő csak lassan hajlandó leengedni magáról. A levelek nedvesen csillogtak, és az avarban minden nesznek külön súlya volt: egy elpattanó ág, egy odébb rebbenő rigó szárnycsapása. Az erdő lélegzett. A tisztás szélén, ahol a gyökerek már puhára törték a földet, ott feküdt a szarvas. Nem aludt, de nem is figyelt igazán. Olyan volt, mint aki nem vigyáz, mert tudja: neki magának kell vigyázniuk. Szarvai, mint két vén, ágas faág, méltósággal magasodtak a környező tölgyek közé, s szeme mélyén valami csendes, régi bölcsesség ült. Néha felkapta a fejét, mintha valami távoli hívást hallana, de aztán újra elcsendesedett. Az őzbakok még keresték a nyomát, a fiatalabb bikák messzebb legelésztek, de ő maradt: uralkodó és magányos, ahogy csak az erdő igazi királyai tudnak lenni. A fák között, a sűrű ágak mögött egy gyermek arcát tükrözte a reggel: kíváncsi, lélegzetét visszafojtó. Nem mert köze...

Erdős Sándor Trottyos Jenő megvarrja a felhőszakadást Pusztai legenda A pusztán akkorát dördült az ég, hogy még a rackák is illedelmesen összébb húzták magukat, nehogy beléjük csapjon a morcos mennyei főfelügyelő. Trottyos Jenő, a magyar rónák szabadon szelíd juhásza, csak köhintett egyet, és úgy nézett fel az égre, mintha a vihar valami késedelmes adós volna. – No, gyerekek – szólt a nyájhoz –, most vagy mi ázunk el, vagy az ég kap stoppolást. És én ugyan nem cserélem le a csizmát pusztán azért, mert az Úristennek elfogyott a varrófonala. Elő is húzott a tarisznyából egy szép, vastag tűt, amellyel máskor a szűr ujját foltozta. A fonalat egy kicsit nehéz volt előteremteni, de szerencsére a Hortobágy szélén mindig akad egy kósza pókháló, amelyet a természet spárgának szánt. Trottyos Jenő ráfújt, hogy a por szálljon le róla, és mint aki csillagos kabátgombot varr, felnyúlt az ég aljához. – Hé, felhőuram! – kiáltotta. – Nem kéne itt mindent eláztatni, mikor a szilvapálinka is vízzel harco...

Erdős Sándor Az árva madárka imája Egy árva madár ült a téli ágon, törött szárnyával fázva, árván, mintha az egész teremtett világon csak ő ülne itt csendben, némán. Nem hívta fészek, társa már nem akadt, csak a dermedt szél zenélt körülötte. Minden emberi szív zárva maradt, mint jégbe fagyott vén kút fedele. Elmentek mellette némán, süketen, lépésük koppant a fagyott havon, s ő egyre halkabban, egyre fáradtabban Rebbent volna nagyon – nagyon. És ahogy csendben, eltűnt feledésbe, mint fény, ha kialszik a pusztuló házban, a bánat vette végső ölelésbe, elszenderítette gyöngéd halálban. De ott fenn, túl a messzi fénybe, hol a szív minden sebe gyógyul, egy nagy, irgalmas kéz lehajolt érte, és a fájdalom is lassan fakul. Most énekel a mennyei kertek ágán, ahol nincs tél, se hideg éjszakák, és már nem marad többé árván, nem lesz többé földi árvaság.

Erdős Sándor Tett Ede és a gázló – Pusztai legenda A Hortobágyon a szél úgy fújt, mintha külön szerződése lenne a szalmakalapokkal, és a táj olyan üresnek tűnt, hogy ha egy tehén tüsszentett volna, a visszhang még a szomszéd faluban is köhögést okoz. Ebben a magasztos csöndben állomásozott Tett Ede, a pusztai csendőr. Tett Ede nem volt közönséges csendőr. Ő az a fajta hivatalos személy volt, aki ha egy tyúk átment az úton, jelentést tett róla, hátha valami szervezkedés áll mögötte. Egyenruháját naponta háromszor kefélte, mégpedig olyan alapossággal, hogy a csillogó gombokon a lovak gyakran saját tükörképüktől riadtak vissza. Egy délután egy szekér zörögve közeledett. A bakon ült egy bácsi, aki láthatólag jobban bízott a Jóistenben, mint a kocsirúd szilárdságában. – Jó napot, tekintetes csendőr úr! – köszönt rekedten. – Tudná-e mondani, hol lehet ezen a folyón átkelni, hogy ne vigyen el minket a halakhoz lakomára? Tett Ede kihúzta magát, és olyan arckifejezést öltött, amilyet az szokott...

Szomorú hír Sajdik Feri halála. :( Ebből az alkalomból egy emléknovellám. A VARÁZSLÓ LETETTE CERUZÁJÁT A Mennyország portájánál az őr — egy szigorú tekintetű, de feltűnően kancsal szárnyas angyal, aki láthatólag életében közlekedési rendőr lehetett — megállította az érkezőt. – Neve? – kérdezte. – Sajdik Ferenc – felelte az új vendég szelíden, miközben körbenézett, vajon lesz-e itt rajzpapír. Az angyal belenézett a nagykönyvbe, amelyik pontosan olyan vastag volt, mint a Háború és béke összes kiadása együttvéve, csak a margóra néha valaki firkált egy-egy vicces fejet. Sajdik rákacsintott a margóra. – Én voltam. – Beléphet – mondta az angyal, és feszes mozdulattal oldalt lépett, amiből azonnal látszott: rajzolni őt is érdemes lenne, mert a szárnyai összeakadtak a lábával. Odabent azonnal ott termett két régi barát: Pom Pom és a Nagy Ho-ho-ho-horgász, akiknek most sem kellett levegőért kapkodniuk, mert a mennyben, mint tudjuk, mindenki víz alatt is beszélhet, ha kell. – Na végre! – rikkant...

Erdős Sándor  A szomorú szilva balladája Az öreg kertben, ahol a fák úgy álltak, mintha az idők kezdete óta ott unatkoznának, élt egy szilva. Nem afféle közönséges gyümölcs volt ő, hanem mélyen gondolkodó, szomorkás lélek, akit a szellő gyakran vigasztalt, de sosem túl sikeresen. – Te, Szilva – mondta neki egyszer a körte, akinek dereka olyan volt, mint egy rossz kabátban eltöltött nyaralás –, miért vagy mindig olyan bús? Hiszen szép vagy, kék vagy, és édes vagy. Ennél több egy gyümölcsnek nem kell. – Mert, barátom – felelte a szilva komoran –, engem lekvárnak főznek. A körte kissé értetlenül nézett rá. Ő maga minden évben a pálinkafőző rézfazékban kötött ki, és így derűsen tekintett az életre, hiszen a körtepálinka a társasági élet koronázatlan királya volt. A szilva azonban mindig is a tűzhely melletti kondérban végezte. És lám, eljött a nagy nap. Az öreg gazda beállított a kosárral, benne a szilvával, és morogva így szólt: – Ebből most aztán olyan lekvár lesz, hogy még a csendőr...

Prince Randian (1871-1934) (ismertebb nevén „Az élő torzó”) egy végtagok nélküli mutatványos volt, aki csupán az ajkait használva tudott cigarettát sodorni és meggyújtani. Prince Randian, akit a közönség „Az élő torzóként” ismert, a 20. század elejének egyik legkülönlegesebb előadója volt. 1871-ben született Brit Guyanában (a mai Guyanában), indiai származású családban. Egy ritka rendellenességgel, a tetra-amelia szindrómával élt, amely miatt karok és lábak nélkül született. A kihívások ellenére Randian hihetetlen önállóságra tett szert: megtanult borotválkozni, festeni, írni, és – ezzel szerezve ismertséget magának – kizárólag ajkaival cigarettát sodorni és meggyújtani. Az Egyesült Államokban legendás impresszárió, P.T. Barnum hozta színpadra, ahol gyorsan a mutatványos világ egyik fő attrakciójává vált. Előadásai hatalmas közönségeket vonzottak, akik ámulattal figyelték találékonyságát és precizitását. Leghíresebb rögzített fellépése az 1932-es kultuszfilmben, a Szörnyszülöttekben lá...

  Tüzes Bendegúz — Az űrbetyár A pálinka útja a csillagok között Tüzes Bendegúz, a puszta híres betyárja, aki úgy tudott köszönni, hogy közben a fél falu megijedt, egy este különös üzenetet kapott egy hullócsillagtól: „Hozd el a földit – a galaxis vár.” – Na tessék, még az ég is piálni hív – morogta, és már pakolta is a nyeregtáskába az üveg szilvapálinkát. Így került a Rigel-9 peremére, a „Fekete Lyuk” nevű kocsmába, amelynek törzsvendégei rég elfelejtették, mi az a számla. A helyiségben androidok koccintottak olajjal, kalózok vitatkoztak a becsület árfolyamáról, és egy foszforeszkáló idegen próbálta meggyőzni a többieket, hogy ő valójában csak rossz világításban van. Bendegúz letette az üveget az asztalra. A zaj hirtelen elhalt. – Mi ez a lötty? – mordult rá egy kalóz, aki olyan másnapos volt, hogy azt hitte, józan. – Ez kérem – húzta ki magát Bendegúz –, nem lötty, hanem a magyar puszta folyékony igazmondása. Aki ebből iszik, az nem kérdezi meg többet, hogy „Hol vagyok?” , mert ...

  Erdős Sándor Tett Ede és a világosság ügye Pusztai legenda A Nagygatyás-puszta sosem arról volt híres, hogy a haladás élharcosai lakják. Itt az emberek még a petróleumlámpát is gyanakodva nézték, nehogy valami cselszövő idegen találmány legyen, amit a vármegye rájuk sózott. Ám egy szép napon megérkezett a hír: bevezetik a villanyt. – Mi az a villany? – kérdezte a kocsmában Bice-Bóca Palkó. – Fény. Drótból. – magyarázta a bíró. – Akkor jó! – bólintott Palkó. – Csak nehogy megsavanyodjon, mint a bor. A villany bevezetése nagy eseménynek számított, és hogy jobban menjen a munka, versenyt hirdettek az oszlopállító brigádok között. A szomszéd faluból jött városi munkások úgy állították az oszlopokat, mintha karácsonyfát ültetnének: csinosan, sorban. A második brigád még rá is kacsintott a bíróra, miközben tucatnyi póznát döngöltek a földbe. És akkor jöttek a rendőrök. Pontosabban Tett Ede, a magyar pusztai csendőr, akit a szolgálati szabályzat szerint minden olyan közmunkára kiren...

Varjú Zoltán ÉJJELENTE NÉMA TŰZNYALÁBOK SIKOLTANAK „Aki magához láncol egy örömöt, elpusztítja a szárnyas életet; aki megcsókolja az örömöt, amint elröppen, az az örökkévalóság hajnalában él.” — (William Blake: Eternity) Δ Már eonok óta tudják az Istenek: az éjjelente csend-szövetre égett álmok, élére vasalva álmodnak hajnalig. Éjjel lángfészek nő a felhőszemen, doh-szálakkal kötöz rá csomót —  kimondatlan szót, majdnem gyilkos  apropót, de visszatartja a zajongás. Ahogy az embert a csontváz-szerű  együttérzés, a lecsupaszított rajongás. Felemelt kézzel nézi a távoli romot  a zaj — rom alatt nőtt gyökerét keresi  hallgatag —; mint koldus, mikor arany- réten ballag álmatag, felfogni képtelen. Megkopott szavakból gyűjti a fényt: a „Hallgatni arany!“ örökzöld erényt. Hajnal felé meggörbül a templomhajó, szívek elhaló rovátkáján a furcsa  porszemekkel ébredő gyertyát gyújt. Lassan omlik össze a nesz —  kötelékek nélkül is visszahúz a múlt, feldúlt otthona ...

A.K. András Ponyva novella . Avagy a darázs esete a trottyos citrommal . A Balázs famíliában mindenki szereti a citromot. Miért lényeges ez? Ez a magyarázat arra, miért repül az a darázs kissé kótyagosan az autópálya felé. Az a darázs, aki éppen az előbb szállt le a kerítés nélküli kis kertjükbe falatozni egy keveset. De kezdjük is az elején. Szép hétfő reggeli nap volt! Ez marhaság! Nincs olyan a világon, hogy szép hétfő. Narrátor létedre lehetne több eszed egyeske! Már megbocsáts, de ez az én elbeszélésem! Egy elbeszélésben, egy Narrátor van. Azt meg ugyebár nem kettesnek hívják. Úgyhogy pofa be! Akkor is marhaság! Szép hétfő, kótyagos darázs és család, aki szereti a citromot. Halk puffanással nyomatékot adott egyeske az érveinek, majd letette az öntöttvas palacsintasütőt. Szép hétfő reggeli nap volt! A kis Bazsikát nagypapája, az öreg Balázs vitte óvodába. Amíg készülődött a nagypapi, addig ő kiment a tornácra megnézni a napon tovább érlelt citromokat. Tudja jót, nem szabad hozzájuk...

Erdős Sándor A félhomály bűnügye A Pusztuló Teknős kocsma olyan volt, mintha valaki egyszer elkezdte volna lepusztítani, de közben megunta volna a munkát. A mennyezeten lógott egy kiégett villanykörte, amely büszke volt a múltjára, a falon pökhendin trónolt a Kapcsoló, a székek rozoga gerendákon támaszkodtak, az asztalok pedig rég megunták, hogy állandóan kártyázó matrózok könyökölnek rajtuk. Aznap este különösen feszült volt a hangulat. Nem a vendégek miatt – ők a szokásos módon kiabáltak, hazudtak és tartoztak egymásnak –, hanem mert valami hiányzott. A kasszából. A pult mögött Mariska, a csapos, mérgesen csapkodta a fakanalat: – Ellopták a napi bevételt! Esküszöm, ha megtalálom a tettest, belemártom a levesbe! Ekkor a kiégett Körte mély, rekedt hangon megszólalt: – A bűn a sötétségben születik. És ki más hozta volna el a sötétet, ha nem én? – Ne dramatizálj – vetette közbe a Kapcsoló. – Nem te loptad el a pénzt, csak hasznavehetetlen vagy. – Hallgass, kattogógép! – csattant fel az e...

Erdős Sándor Tett Ede és a híd számadásának históriája Pusztai legenda A magyar pusztán sok minden történt, de a legérdekesebb esetek közül is kiemelkedik az, amikor Tett Ede csendőr a számokkal került szembe. Ede ugyanis, bár szigorúan vasalt nadrágban és szolgálati tekintélyben járt-kelt, a számolással hadilábon állt. Nem is annyira a számokkal, hanem inkább a sorrenddel. Történt egyszer, hogy a megye büszkeségére, a Túr folyó fölött emelték fel az új hidat. Olyan szép lett, hogy még a tehénpásztorok is ünneplő gatyában vonultak át rajta, és a kocsmárosné is két forinttal drágábban mérte az italt, mert – idézem – „most már kulturáltan isznak, hiszen hidunk van!”. Az avatás után a főszolgabíró úgy vélte, a híd forgalmát fel kell mérni, nehogy kiderüljön, hogy több volt a beszéd, mint a keresztülhaladás. Ki mást állítottak volna oda, mint Tett Edét, a csendőrt, aki olyan rendes ember volt, hogy a kabátját is mindig az egyik karjára akasztotta, nehogy a másik megsértődjön. Ede komoly ké...